Voltatok már annyira padlón, hogy hetekig nem mozdultatok ki otthonról?

Volt, egy hétig tartott. Csak feküdtem az ágyban és bámultam ki a fejemből, időnként elszívtam egy cigit a teraszon. Vagy sírtam.

Én sem igazán mozdulok ki itthonról,mivel nincs semmi munka, itthon végzem a dolgomat.Ebben a városban, ahova jötte a páromhoz, nem ismerek senkit, inkább bent ülök, lemegyek a boltba meg vissza. Ha úgy rám jön, akkor kimegyek sétálni, nézelődni, barátnőimmel ritkán talizok :(

Igen. Én most élem ezt az időmet.

De miből éltek? Ha fiatalok vagytok, és a szülők tartanak el, akkor meg suliba kéne járni nem?

Suliidőben persze, mindenki bejár tanulni. Nekem is többnyire csak olyan barátaim vannak, akikkel azért vagyok hogy ne legyek egyedül. Tisztelnek akik ismernek, de sosem voltam az a bulizós típus, nem nagyon illeszkedek be sehová. Nem úgy kell érteni hogy halál magányos vagyok, van 1 legjobb barátnőm, szoktam beszélgetni, nagy ritkán eljárni másokkal is ide-oda. Most hogy nyári szünet van (nemsoká egy hónapja) ráébredtem, alig voltam valahol. Néha elmegyek boltba ha kell, de amúgy semmi. Barátaim többségével ilyenkor nem tartjuk a kapcsolatot, akikkel meg igen, azok nyaralni vannak vagy táborban. Gimnázium van, amúgy is mindenki más városban lakik. Én is el szoktam töprengeni rajta, hogy valahogy mégsem jó ez így, próbálok eljárogatni esténként biciklizni hogy legalább levegőn legyek. Sokat gépezek, többnyire valamilyen sorozatot nézek. Úgy szoktam definiálni, hogy legalább ott olyan, mintha történne valami velem. Olvasni, tanulgatni szoktam, esetleg kicsit kondizok magamban. Nemrég sokat változtam, jobban érzem magam a bőrömben, de ez a kezdeti kis önbizalom még csak kialakulóban van. Mindig is ilyen otthon ülős típus voltam, de most 15-16 évesen kezdett el ez igazán zavarni. Nem értem azokat, akik még akár huszonévesen is ilyenek. Persze, vannak ilyen típusú emberek, lehet még én is ilyen leszek. Nagyon szeretek egyedül lenni, de azért a társaságot sem vetem meg. Nem piszkálják az embert, nem érzi magát kellemetlenül ha épp nem tud hozzászólni valamihez, nem kell megfelelni másoknak. Bár a kérdező szerintem itt a konkrét depresszióra gondolt mondjuk szakítás után, ilyesféle magamba zuhanásnak még nem voltam tanúja. Amúgy se nagyon lehetne észrevenni, ugyan azt csinálnám mint eddig. Mivel meg van saját szobám, még sírnom se kell a családom előtt, nem vennék észre. Bocsi a kisregényért, de tetszik a kérdés, tetszenek a válaszok :)

Igen, volt ilyen régen, Előfordult hogy 5 nap után csak azért mentem le a boltba, mert már két napja nem volt otthon semmilyen kaja, sajnáltam i megszakítani ezt a jó tendenciát... De ez egyetem alatt volt, akkor belefért. Mostmár melózom, ott szerencsére kevés, és jó fej emberrel vagyok összezárva, és a vendégek se olyan trék többnyire. Aránylag kötetlen a munka a 8 órán belül, olyankor elintézek mindent, bevásárlást, kiugrok a piacra, stb. Egyszerűen utálok embereke közé menni, nem is érdekelnek, undorítanak, és a szociális érzékenységemet is sikerült minimálisra visszaszorítani. Ilyenkor nyáron meg még undorítóbbak. Hétvégén nincs az az isten hogy kimozduljak a csendes, kellemes kis lakásból, a meleget meg a napsütést sem szeretem. NEkem amúgy így teljesen jó :)

De igen, iskolába jártam (most fejeztem be egy két éves képzést), és azért nem jártam sehova, mert annyira undorító mocsokkal voltam körülvéve a suliban, heti öt napon napi 6-7 órában azt hajtogatni, hogy a nők semmirekellő pénzéhes ribancok, hát hogy is mondjam, nem a legjobb dolog. Ezek után, hogy ezt mondogatták nekünk két évig, bocs, hogy nem szaladgálok a városban, mint a mérgezett egér.