Nem bírom a boncolást, így orvosi egyetem?

Nálunk a részeg fejsérültekkel az SBO foglalkozik és nem a trauma. (Pécs)

Inkább olyanokkal foglalkoznak, hogy belerúgott az ágy sarkába és biztos eltört a lábujja és társai.. Ha a trauma sürgire van osztva (ami rezidensként elég gyakori)

Részeg fejsérülttel nálunk akkor foglalkozik az SBO, ha detoxikalni is kell. Minden egyéb esetben traumatológiai ambulanciára megy.

Szóval a trauma többnyire nem az izgalmas, vadregényes, Vészhelyzet c.sorozatban látható eseteket jelenti ....

Érdekes, hogy ugyan ki,és miért pontozza le a válaszaim,(13,14,29) amikor releváns információkat tartalmaznak,és 12 éve tartó kórházi munka során az embernek már van rálátása bizonyos szakterületekre.

Engem egyébként sokkal inkább a kérdező motivációja érdekelne.

Miért éppen manuális szakmát választana? Mire számít? Mit remél? Mi az, ami igazán érdekli benne? Traumatológus akar lenni,vagy érdekelné pl.a gyereksebészet is? Mert az is magába foglalja a traumatológiát,de sokkal átfogóbb szakterület. (Pl.a születési rendellenességek helyreállítása miatt, mint amilyen például a szájpad hasadék...csak, hogy egyet mondjak)

Vagy esetleg az ortopédiában nagyobb fantáziát látna?

És akkor még szóba sem kerültek az arthroscopos technikák,melyek más látásmódot,és precízebb manualitást igénylő kihívást jelentenek.

Szerintem egyébként felesleges itt még bármiről tanácsot adni, a kérdező ugyanis nem egy szigorló orvos, gyakorlatilag még csak nem is egyetemista, ezerszer megváltozhat még a terve, túl azon,hogy ki is ábrándulhat az egészből, az orvosit meg egyébként el is kell végezni.

Ha minden szerencsésen alakul,még mindig lesz ideje arra, hogy módosítson,vagy még jobban ragaszkodjon az elképzeléseihez.

Lehet, hogy nagyon meg fog tetszeni neki a szülészet, vagy a bőrgyógyászat.

Szia!

Láttál már valaha igazi emberi holttestet?

Én mielőtt orvostanhallgató lettem, sohasem, ahogy a csapat nagyja szintén nem. Azt érdemes tudni, hogy sokan, közte énvelem és egy barátnőmmel, kevéske vér látványától is simán képesek vagyunk elájulni bárhol, bármikor, ha úgy adódik, de ha a csillagokban az lett nekünk megírva, hogy orvosok legyünk, tán csak nem adjuk fel ilyen könnyen! Szóval úgy voltunk vele, hogy mint minden egyéb nehézséggel, majd ezzel is megbirkózunk, ha eljutunk odáig. Így is lett.

A bevezető gyakorlaton megkaptuk a bonctermünket a "bent lakókkal" és a világ legjobb gyakorlatvezetőjével együtt. Mivel ez még nem volt "igazi" dissectios nap, így csak kifelé menet a teremből vethettünk egy pillantás a bezacskózott preparátumokra (szárnyalt a képzelet, persze), és hálát adtunk az égnek, hogy ezt megúsztuk (egyelőre).

De hát hamar eljött a második gyakorlat, és mire befáradtunk a terembe, majd' mindenkin úrrá lett a félelem (őszintén szólva, akkor nem tudtam, hogy hányni vagy elájulni, esetleg sírva kirohanni fogunk, de abban biztos voltam, hogy én közte leszek azoknak, akik úgymond a "gyenge gyomrú kompániát" alkotják). Mielőtt elkezdtük a kicsomagolást, az oktató elmondta, hogy ha bárki előre érzi, hogy rosszul van, az nyugodtan kimehet, mert az ember jól ismeri a saját maga határait. Azt is kijelentette, hogy senkit nem fog kényszeríteni, hogy preparáljon, de fontos lenne, mert tényleg sokat segít az embernek a képletek helyének behatárolásában a majdani vizsgán (hogy arról is miféle rémhírek keringtek...). (Biztos vagyok benne, hogy ha valakinek komolyabb problémája lett volna, kerestek volna valamiféle kielégítő megoldást rá.)

Amikor eljött a nagy pillanat (mégcsak nem is hasonlítanak az emberi maradványok, a filmeken látottakra), mindenki megilletődött egy kicsit, mert hát kell egy pillanat azt felfogni, hogy egy már nem élő embertársunk fekszik előttünk, aztán a bátrabbak rögtön neki is ugrottak a szikével. Mi, félénkebbek a gyakorlatvezető precíz munkáját látva (mindig mutatta előre, mit hogyan kell csinálnunk) némi idő elteltével (ki még aznap, ki csak a harmadik-negyedik gyakorlaton) előbb-utóbb mindenki kedvet kapott, hogy becsatlakozzon (nemhiába, egy orvosi karon az emberi test rejtelmei iránti lelkesedés fertőző) és egy idő után mindenféle viszolygást abszolút levedlettünk. Rosszul minálunk soha senki nem lett egyszer sem, mert a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán semmi undorító nincsen egy tartósított holttestben (pláne, ha az utasításoknak megfelelően beöltözöl, utána pedig alaposan megmosakodsz). Az első pár alkalom mindenkinek nehéz lelkileg, mert az ember óhatatlanul is arra gondol, hogy őt valaha, valaki nagyon szerethette, illetve mert a kultúránkból fakadóan valahogy nem érződik természstesnek az emberi maradványokat való foglalkozás, ez viszont hamar eltűnik, és egyre kevesebb idő kell, hogy a szemed hozzászokjon a látványhoz, és egy bizonyos ponton túl nem is várod tűkön ülve az óra végét, hanem már-már sajnálkozol, hogy ilyen hamar vége (persze először ez elképzelhetetlennek tűnik).

Végezetül leírom, hátha majd neked is segít egyszer, hogy én mindig arra gondolok, hogy nekik, a procedúra alanyainak ez egyáltalán nem fáj, és tudatában voltak, hogy mi fog velük történni egyszer. Mi természetesen nagyon igyekszünk a méltóságukat megőrizve bánni velük és mérhetetlen hálát érzek, amiért a saját testükkel járultak hozzá az orvostudomány fejlődéséhez!

Ha bármi kérdésed lenne esetleg még (akár az érettségivel, felvételivel, egyetemmel kapcsolatban), nagyon szívesen válaszolok rá.

~egy (majdhogynem) teljesen normális orvostanhallgató~

Ja, és a "Csak rá ne nézz az arcára...", a "Ne aggódj, nem is úgy néz ki, mint egy ember, szóval gondold azt, hogy csak egy bábu!" meg egyéb agyonstrapált, gagyi szlogeneket hagyjuk már, mert ezek nagyon nem a valóságot tükrözik.

Sok sikert az egyetemi felvételihez, bízom benned!

~~

Szerintem ha teheted próbáld ki, lehet, hogy élőben jobban viseled.

Ha rájössz, hogy mégsem a te utad, akkor nyugodt lélekkel hagyod ott: "Te kipróbáltad..."

Szerintem azért tájékozódj más szakokról is.