Vállalnál úgy gyereket, hogy a párodat kicsit győzködni kell hozzá?

Szerintem nem vagy rossz!

És én úgy gondolom, h annyira nem lenne ellenére a baba, ha egyszer gyakorlatilag kb sehogy nem védekeztek. Ha annyira nem akarna babát, mondaná h szedj gyógyszert v használna óvszert.

Nem vészes a szitu szerintem , én vállanék gyereket így.

Igen, az vagy és simán rámehet a kapcsolatotok.

A férjemet egy nem tervezett terhesség húzta be az első házasságába, ami maga volt a pokol. Elvált, megismerkedtünk. Amikor szóba került a gyerek téma, először azt mondta, hogy nem, elég a meglevő.

Később leültettem, hogy megértem, hogy neki traumatikus dolog a gyerekvállalás az előzmények miatt. Viszont ez nem kompromisszumos kérdés, hogy félig lesz. Vagy lesz, vagy nem, itt egyikünknek engednie kell. Ha teljes mértékben elzárkózik, akkor megértem, és minden indulat nélkül, de akkor váljunk el békében, hiszen én szeretnék (közös megegyezéssel!) egy gyereket. Viszont kényszeríteni meg sumákolva teherbe esni nem akarok. Csak úgy, ha egyértelműen ELŐRE vállalja, hogy teherbe eshetek.

Néhány hétig nem beszéltünk róla, majd ő hozta fel, hogy sokat rágódott rajta, átgondolta és benne van. Azóta már két éves a gyerek, várta, szereti, sokat foglalkozik vele.

Ha a háta mögött sunyiban csinálom, valószínűleg egyedülálló anya lennék egy rohadt mérges "én végül is nem akartam ezt az egészet" exférjjel. Mert hidd el, ez lesz az aduász, hogy ő nem mondta, hogy akarta, sír, macerás, ezért ő lelép.

Vállaljátok fel mindketten a felelősséget! Ha semmiképpen nem akar, akkor pedig békességben váljatok szét, mielőtt megeszi a kapcsolatotokat ez a feszültség. Ha van benned gerinc, akkor nem maszatolsz, hanem egyenesen megbeszéled vele. A saját és a leendő gyerek érdekében is.

Igen, én győzködtem az elsőnél az apjukat. Szerintem félt az egésztől. Ő mindig azt mondta, majd és hogy még fiatal hozzá, ráér, majd lesz stb. 2 évig nem védekeztünk mellette és utána lett csak az első gyerekünk mégis.

Aztán annyira belejött, hogy nem merek ovuláció környékén mellette maradni az ágyban, mert 17 hónap van a gyerekek között és a harmadikat emlegeti...

Nem. Hogy aztán nap mint nap azt mondja, hogy én egyedül döntöttem és hogy ráerőltettem az akaratomat?

De.. pár havonta nyugodtan említsd meg neki mert változhatott a véleménye, sose tudni. Ez nem egyenlő azzal, hogy nap mint nap rágod a fülét. Az meg, hogy azt kívánod bár terhes lennél szerintem egyáltalán nem gáz de hogy reagálna a párod vajon? Mert ha nem szeretné, az sokkal rosszabb helyzet mint ez így most.

En azt gondolom, hogy ezt le kell ulni es megbeszelni.

Meg egy kozos hazat, autot sem vesz meg ugy az ember, hogy a masik bizonytalan, de azt meg utana tovabb lehet adni.

A gyereket nem.

Ertheto, hogy te gyereket szeretnel, neki is joga van ahhoz, hogyha nem akar.

Kozos dontesre kell jutni, akarni kell mindkettotoknek a gyereket.

Ha o meg nem most akar, akkor mondja meg, hogy miert nem es mikor, utana a te kezedben a dontes, hogy varsz mellette tovabb, vagy ha elzarkozik, akkor uj part keresel.

Ferjed a "parod"`?

hany eves, miota vagytok egyutt?

Nos, én két különböző kapcsolatban, két különböző "típusú" férfitól lettem terhes (sok év különbséggel).

Az elsővel olyan volt a helyzet, mint nálatok, azzal a különbséggel, hogy megbízhatóan védekeztünk a házasságig. Nagyon nehezen lehetett rábeszélni, hogy próbálkozzunk, ő még várt volna, lényegében akármeddig. Igazából nem éreztem rajta a lelkesedést, hogy olyan húdenagyon várna babára...

Akkor sem, amikor már élesben próbálkoztunk, és ki volt mondva, hogy most már akkor bármikor jöhet a baba... nem volt benne várakozás, vágy, nem éreztem, hogy különösebben fontos lenne neki. De nekem már nagyon ketyegett az a bizonyos biológiai óra, és azt gondoltam, hogy hát férfiból van...

A lényeg, hogy teherbe estem, elsőre elvetéltem, másodikra megmaradt. Az exem SOHA nem állt mellettem a terhességben, nem érdekelte a gyereke fejlődése, nem jött velem ultrahangra, nem tette a hasamra a kezét, mikor mozgott a pici, a szülésre, bár megígérte, hogy bejön, kifogásokat keresett, és az utolsó pillanatban esett be. A terhességet nagyon magányosan csináltam végig, és irigyeltem azokat a nőket, akikkel a párjuk ment ultrahangra, nst-re... velem az anyám jött...

Amikor megszületett a lányunk, jobb lett a helyzet, foglalkozott vele, de én innentől kezdve megszűntem nő lenni. Csak anya voltam... ráment a házasságunk, sok időbe telt belátnom, hogy ennek így semmi értelme.

Aztán évekkel később megismertem valakit. Első pillanattól kezdve nyíltan beszéltünk a gyerektémáról, és mindig elmondta, hogy nagyon vágyik rá, de tart is tőle. Mivel a gumit nem bírjuk, hormonális fogamzásgátlót pedig már 35 felett kockázatos szedni, ezért megbízhatatlan módszerrel védekeztünk első pillanattól, úgy, hogy tisztában voltunk vele, hogy becsúszhat a baba! De a párom minden hónapban érdeklődött, hogy megjött-e már, és amikor megjött, bevallotta, hogy picit csalódott. Sokat beszélt a gyerekkérdésről, a vágyairól... arról, hogy leginkább kislányt szeretne, és hogy mi lenne a neve, stb.

Amikor tényleg becsúszott, akkor is a kezdeti ijedséget nagyon hamar felváltotta az öröm. Folyton tapogatja a pocim, pedig még semmit nem lehet érezni, alig várja, hogy menjek UH-ra (én halogatom, amíg már érdemben lehet valamit látni), tervezget, telekürtölte a világot, hogy apuka lesz...

Egész más vele megélni a terhességet, és most így utólag azt látom, hogy már előre érezhető volt, hogy ő egészen másképpen fog állni a terhességhez, mint az exem.

Az exemnek ugye "mindegy" volt, és tényleg... a terhesség alatt is mindegy volt, meg a gyerek születése után is. A mai eszemmel nem vállalnék babát olyannal, akinek mindegy... most már nem mondhatom ezt, mert imádom a lányom, nem bántam meg, hogy ő van, de ha előre tudtam volna, akkor nem kezdenék olyan pasival, aki nem mondja a szemembe, hogy csináljunk gyereket! Nem éri meg! Mert egész más olyan férfival gyereket vállalni, aki tényleg partner, társ, nem csak fizikailag van jelen!