12 hetes várandós vagyok -első babával,36 évesen. Józan életet élek. A két napja fogadott orvosom mindenáron erőlteti a Down-szindróma vizsgálatot, ami egy saccolás, ha jól tudom és nem hiszek benne. Mennyire fontos ez?

Persze, nyilván így van, de szerintem nem biztos, hogy megtartaná, aki úgy tervezi, ha ténylegesen is kiderül.

Szóval más azt mondani, hogy megtartom, ha beteg lesz, meg más azt mondani, hogy megtartom a biztosan fogyatékos gyerekemet.

Talán ocsmányul hangzik, de én otthagynám a kórházban.

Nem tudom ti láttatok-e már igazán beteg gyermeket. Mert én igen, és esküszöm, hogy a leggyűlöltebb ellenségemnek sem kívánom. Jártam beteg gyerekek otthonában. Ameddig kicsi, addig reménykedik az ember, de amikor egy vegetáló 15 éves fiút látsz, aki az üvöltésen és kemény fizikai agresszión kívül mást képtelen feléd tanúsítani, az minden, csak nem boldogság.

Láttam a falakat és az üvegeket, állandóan betörik, összerúgják. A 10 éves is úgy néz ki, mint az 5 éves.

Borzalmas, leírhatatlan. Én ezt nem vállalnám, akkor sem, ha már megszületett.