Hol tudnám magamból kiírni a fájdalmaimat, gondolataimat?

Egyre nehezebb volt feldolgoznom, hogy nem kellek neki, és olyan szintre jutott a lelkiállapotom, hogy tényleg hittem neki, hogy egy undorító szánalmas nő vagyok... Nem voltak anyagi gondjaink, teljesen normális helyzetben éltünk saját lakással, autóval, nulla hitellel, de én mindezt képes lettem volna feláldozni, csak azért hogy végre valaki átöleljen és az súgja a fülembe hogy imád úgy, ahogy vagyok... de ő nem tette... ehelyett, az utolsó együtt töltött egész évben mindössze egyszer volt velem együtt, és biztos vagyok benne, hogy talán ez is azért, mert sajnált.. Sokszor feküdtem le úgy, hogy vártam az estéket, hgy na végre most szeretkezünk, kiöltöztem, kisminkeltem magam, bebillegtem a szobába, és rám sem nézett, csak közölte hogy óóó ma ne, mert fáradt vagyok, stb. és én megalázva, női mivoltomban teljesen összetiporva, sminkkel az arcomon hallkan zokogva aludtam el, azon gondolkozva hogy vajon mit tehet még amivel tetézni tudja a fájdalmamat...

Új munkát találtam...

Ahogy telt mult az idő egyre inkább észre vettem hogy az egyik kollegám másként tekint rám, és úgy gondoltam, hogy talán én is érdeklődhetek... Az első hazáig kísérésnél megbeszéltük, hogy ő sem akar futó kapcsolatot, nem akar egy jó családot tönkretenni, és én sem akarok szeretőt tartani, és csak akkor fojtassuk, ha ő is és én is komolyan akarjuk... CSodálatos dolgokat és érzéseket éltem át vele, olyan dolgokat mondott nekem amit soha nem is gondoltam volna, hogy én megérdemlek ennyi kedvességet, és hogy valaki szemében, szívében ilyen érzéseket keltek...

Itt most nem a szexről beszélek, hanem arról hogy milyennek lát... csodálatosnak, szépnek, csinosnak, kedvesnek, és mindenekelőtt olyan embernek, amilyennek a férjem mellett soha nem is éreztem magam.... Lavinát indítottunk el, mikor egy hónap után úgy döntöttünk, hogy elválok, és összeköltözünk, ő én és a kislányom...mindenki azt mondta, hogy bár naagyon rövid idő telt el, de tegyem meg, legyek végre boldog, és én is éreztem, hogy talán azért kellett végigszenvednem ezeket az éveket, hogy őrá rátaláljak...

Közöltem a férjemmel hogy szeretnék tőle elválni, mire ő sírt, hogy dehát hogy ő szeret, és hogy mindenkinek jár egy utolsó esély, de én éreztem, hogy ez nem nekem és a gyereknek szól, hanem annak, hogy hírtelen kirángatták a megszokott kerékvágásából, és már nem lesz olyan kényelmes az élete mint eddig... Elköltöztünk, és beadtam a válásomat... és boldogan kezdtük el az életünket hármasban, mert a kislányom is hamar megszerette a páromat, és mivel nem igazán volt jó a kapcsolata a vérszerinti apjával, így ő sem lett frusztrált, nem hiányzott neki a volt élete... Boldog voltam, és boldogan teltek a napjaink, csodás szavakkal, érintésekkel, közös programokkal és minden olyan érzéssel amire eddigi életemben vágytam, és hiányzott... De még mindíg nem hittem neki tiszta szívemből... Nem tudtam előtte elengedni magam, ha megdícsért, megmosolyogtam, de belül kételyek gyötörtek, hgoy vajon tényleg így van e , és hogy így is marad mindíg? Képtelen voltam levetkőzni előtte, olyan szinten frusztrált a testem kinézete, illetve az a kép élt bennem, amit 6 éven keresztül belém sujkoltak...