Hol tudnám magamból kiírni a fájdalmaimat, gondolataimat?

nagyon aranyosak vagytok hogy ilyen gyorsan írtatok...

Noshát elég hosszú a történetem... Volt egy házasságom 6 évig, ami nagyon rosszul végződött, sok fájó és bántó dolgot kaptam a férjemtől... hamar született egy kislányunk, és nem igazán törődött utána sem velem sem a kislánnyal, ahogy telt múlt az idő egyre inkább eltávolodott tőlünk, én emellett nem bántottam, soha egy rossz szóval nem illettem amiért nem vesz részt a gyerek nevelésében, a háztartást egyedül vezettem, de ezt talán természetesnek vettem... A lányomat egyedül neveltem, gondoztam, mindenhová egyedül mentünk, hiába volt férjem, úgy éltem a gyerekkel, mintha csak ő és én lennénk... Lassacskán a lelkemben is elrendeztem, hogy nekem ennyi jutott, és hogy legalább van egy lányom, aki számomra a legtökéletesebb és mellette soha nem leszek egyedül... sokat sírtam, szenvedtem , könyörögtem a férjemnek hogy vegyen észre, és hogy ha tényleg szeret, legalább mutassa is ki, hogy mennyire... meghíztam.(kb.5 kilót, így voltam 59 kg), és előjöttek belőle, a fúj, a sertés, a sonka, meg a hasonló jelzők, amik szintén fájtak nekem... Olyan szintem frusztrált, és önértékelési zavarokkal küzdő embert csinált belőlem, aki emellett még a folyamatos depresszióval is küzdött, hogy vajon miért nem kell pont annak az embernek, akit társául választott magának (ekkor 21 éves voltam), és emelett az utcán lévő férfiak reakciói, ha elmentem valamelyk mellett teljesen mást mutatott...(csak annyi, hogy megnéztek, és már ez is jól esett, de emellett nem értettem hogy hogy lehet hogy vad idegeneknek bejövök, a szerelmem szerint pedig lassan már hányingert keltek...)

Írom tovább...