Terhességet megszakító nők, ti hogy érzitek magatokat az abortusz után?

Több mint 20 éve volt a nővéremnek, mai napig sokszor mondja, hogy mennyire bánja.

Megkönnyebbültem. Nem mostanában volt.

Megsirattam, de nem bántam meg. Sajnáltam, hogy ezt kellett tennem, rossz érzés volt, de akkor ez volt a legjobb döntés. Abszolút teljes életet éltem. Szoktam rá gondolni, hogy most lenne egy felnőtt gyerekem. Még arról is van bennem egy kép, hogy talán fiú lett volna. 22 éve volt egyébként. Azóta van már egy gyermekem, és úton van a második.

Én megsirattam, de megkönnyebbültem. Eszembe jut a mai napig, hogy mi lett volna HA, akkor a megfelelő partner van mellettem, vagy bevállalom egyedül stb... most kismama vagyok, nincs még gyermekem, mostanában így még sűrűbben eszembe jut. Nem bánom, mert mindennek van miértje, de nem vagyok rá büszke sem.

Barátnőmnek 2 abortusza is volt, kb 15 éve. Sajnos most hiába próbálkoznak a jelenlegi párjától nem esik teherbe. Minden kivizsgáláson túl vannak már. Bánja már nagyon, sokat beszél róla. A párja is volt már hogy a fejéhez vágta, hogy anno ennyire cart a védekezésre,és most isszák a levét.

Tudom, hogy akkor - bár utálom rá ezt a szót, de a "legjobb" döntést hoztam. Képtelen lettem volna gyereket nevelni. Az az életem, ami most lenne, nem jött volna össze. Egyedülálló anya lettem volna, aki csak a szüleire számíthat, akik viszont szintén nem támogatták akkor a gyerek dolgot. Önhibámon kívül estem teherbe, de senkinek sem mertem elmondani ezt sem, mert hogy hangzik már, hogy a barátom erőszakoskodott... A procedúra, a kórházi hozzáállás felért egy pokoli kínzással. Azt követően 3 hónap konkrétan kiesett az emlékeimből, majd 1 évig még mély depresszióban éltem, ami kezeletlen maradt még 6 évig. Rá 3 évre sikerült valamennyire összeszedni magam, akkor ismerkedtem meg a férjemmel is, aki segített, azóta eltelt 10 év, született 2 gyerekünk. A mai napig gondolok arra, hogy hány éves lenne, vagy milyen lenne. De így gyerekeket nevelve is biztos vagyok benne, hogy akkor, ott, abban az élethelyzetben sajnos tényleg ez volt az egyetlen ésszerű döntés. De mindig van bennem egy "mi lett volna ha" kérdés.