Sógoroméknak nem jött össze a baba sajnos. Mióta megszületett a picink, megromlott a kapcsolatunk. 1,5 év alatt talán 4x láttuk őket. Szerintetek hogyan álljak hozzájuk?

"Vagy csak arra kell tekintettel lenni, aki úgy gondolja jobban megérdemli?"

Hát, akinek nem sikerül a baba, az igenis jobban megérdemli az empátiát, mint akinek sikerül. Utóbbi iránt miért kellene egyáltalán empátiát okozni.

Tudod, jogod van a szüleid házában azt mondani, amit akarsz. De az empátia azt jelenti, amit a 40-es írt, hogy nem okozol nagyobb fájdalmat a másiknak, mint muszáj.

Na, azzal, hogy te karácsonykor jelentetted be, tulajdonképpen csak belerúgtál még egyet és az ünnepét is elrontottad. Neked kisebb lett volna a baba miatti örömed, ha nem karácsonykor jelented be, hanem először elmondod négyszemközt a szüleidnek? Nem. Neki nagyobb lett így a fájdalma? Igen.

Az a baj, hogy sokatok, akiknek sikerül, el sem tudják képzelni, mit érez, aki már évek óta próbálkozik és akinek folyton azzal kell szembesülnie, hogy más átélheti a csodát, csak ő nem. Bár, szerintem ennyi minimális empátiához még agy sem kell, még a helyükben sem kell lenni.

Csak nehogy aztán az élet visszaadja ezt az érzéketlenséget...

Én is azon a véleményen vagyok, hogy ha szeretem a testvéremet, aki házastársával évek óta hiába vár a gyermekáldásra, akkor tekintettel vagyok arra, hogy ő nem tud felhőtlenül örülni az én bejelentésemnek. És épp ezért pont nem akkor jelentem be, amikor mindenki együtt van. Hanem a szüleimnek elmondanám egyszer akkor, amikor csak magunk vagyunk négyesben. Aztán nekem lehet, hogy az lenne a legkönnyebb, ha testvéremék tőlük tudnák meg.

Az ilyen nagy plénum előtt tett bejelentések mögött az van, hogy "örüljetek velem". És akiben minimális empátia van, az azért megértheti, hogy nekik legalábbis féloldalas az örömük ilyenkor.

Egyetértek azzal, hogy nem kell belesüppedni a depresszióba és az önsajnálatba, de másik oldalról viszont elvárható a tapintat és az empátia. Akinek ez teher, ahol a testvér úgy közelít hozzá, hogy "nehogy már a szüleim házában ne újságolhassam el, mert a testvérem megsértődik", abban nincs szeretet, nincs tapintat.

Azt is tegyük hozzá, hogy sokszor sajnos a család is rátesz egy lapáttal a meddő pár házasságára azzal, hogy teljes mértékben a már meglévő babára/unokára szűkül a figyelem, mindenki a szülőket és a kisbabát rajongja körül és onnantól kezdve a másik pár folyton csak "másodlagos".

Persze, érthető, hogy egy családban a baba van a központban, csak ennek nem szabad a többiek rovására mennie. Mert akkor szerencsétleneknek nem elég, hogy gyerekük sincs, hiába vágynak rá, még azzal is meg kell birkózniuk, hogy emiatt "kevésbé szeretik" őket.

A mi családunkban is a nagybácsik/nagynénik között egy, akiknek nem lett babájuk és mindig kicsit ki voltak emiatt zárva/közösítve, már gyerekként is láttuk, hogy ez borzasztóan fájt nekik.

En pont most voltam olyan helyzetben, hogy inkább már december elején elmondtuk a második gyerekünk érkezésének hírét, semmint karácsonykor , hogy fájdalmat okozzak egy olyna helyzetben a sógornőmeknek, amikor esélyük sincs feldolgozni, elfogadni, túltenni magukat a hiren.

Mondjuk sajnos nálunk is később érkezett az első mint ahogy szerettem volna, ezért abszolút tapintatos vagyok. És igenis azt gondolom hogy onzoseg tekintet nélkül kidurranni az örömtől, pedig nagyon boldogok vagyunk, de pont ezért nem kell, hogy mástól is várjam a megerősítést.

És igen velük nem a gyerekről dumalgatunk. És találkozom a batyamekkal, gyerek nélkül.

42 Továbbra sem én voltam az, aki karácsonykor jelentette be, leírom újra: nekünk is hosszú évekbe telt mire összejött és pocsék egy érzés volt, hogy minden rokon sorban lett terhes, DE nem vártam el, hogy mindenki halál empatikus legyen minden körülmények között velem/velünk és ne örülhessen a hírnek, mert mi mit fogunk szólni!

Ugyanúgy jár a másiknak is az empátia, nem csak nekem, bármennyire is rossz volt. Empátia és empátia között is van különbség, nem ők tehettek arról, hogy nekünk nem sikerült a baba és ha már empátia, az mennyire empatikus és fáit dolog, hogy kiverem a balhét karácsonykor, mert a másik a saját otthonában, a saját családjának bejelentette, hogy jön a baba, tönkretéve mindenki más ünnepét is?! Mindenki alkalmazkodjon egy emberhez, pátyolgassa az ő lelkivilágát? Ha tapintatlanság volt bejelenteni karácsonykor, hogy jön a baba, mert a sógoréknál nem sikerül, akkor pont ugyanannyira volt tapintatlanság az ő részükről, hogy elszúrták a többiek örömét is.

Eleve a kérdésben arról van szó, hogy a kérdező férje és testvére kapcsolata jelentősen megromlott bátyó miatt, mert feltűnően kerülik őket a gyerek óta. Erre még a végén kijön, hogy a kérdezőék a hibásak, hisz ugyan legyenek már empatikusak, hogy egy rajtuk kívülálló dolog miatt egyik napról a másikra ignorálja a sógor a testvérét és annak gyerekét, aki végülis “csak” az unokaöccse.

Ezért mondom, van egy határ, ahonnan túl ez már bőven több, mint puszta empátia meg mi egymás. Ez már túlzás, számomra legalábbis biztosan. Elfordulni a tesomtól emiatt, az gáz. Akkor utcára sem mennek, nehogy kisgyerekes családot lássanak??

Én vagyok a karácsonyos...

És már elnézést, nem azt mondtam, hogy ne örüljön senki, lehetett olvasni, hogy jó a kapcsolat és összejártunk, babáztam náluk. De igenis bunkó dolog volt, mert basszus előtte nemsokkal meg sajnálkoztak nekem a telefonban, hogy jaj, miért ilyen velem a sors, hogy megint nem sikerült a lombik. Mondjon a szülei házában amit csak akar. Szeretem a gyerekeit. De az ott és akkor igenis megsemmisítő volt a számomra, és igenis csak pár havonta egyszer sírtam el magam, amikor már nagyon megteltem. Akkor nem tudtam jól kezelni. Kevesen tudnák. És nem hisztiztem, hanem mondtam, hogy gratulálok nekik, aztán vettem egy nagy levegőt és felvállaltam, hogy rosszul érzem magam, és szeretnék hazamenni. És nem, nem érdemlem meg jobban azt, hogy anya legyek csak azért, mert sokat vártam rá. Sógornő sem érdemli meg kevésbé, amúgy nagyon cuki és jó anyuka. De tartom, tapintatlan volt. Akkor is az volt, ha más szerint meg nem és csak hisztizek. Az meg aztán végképp nem esett jól, hogy utána gyakorlatilag letámadtak, hogy most mi bajom van, elrontom a karácsonyt, mi az, hogy én menni akarok. Nem lettem volna épp felemelő társaság akkor. Nem sajnálatra vágytam, elhihetitek, csak arra, hogy legalább ne rúgjon belém. Hiszem, hogy nem szándékos volt, de attól még bele lehetett volna gondolni. Dehogy akartam én a középpontba kerülni, meg dehogy zavart engem az, hogy a gyerek van ott. Az a helye, még jó, hogy körül van ugrálva. Szerintem is természetes. De szerintem ezt, ha bárkiben lett volna akkor egy kis empátia, máshogy intézik. Legalábbis, én nem így csináltam volna. De ez már mindegy. Nem mai sztori.

Én kérek elnézést az indulatokért, amiket kivátottam.

Én a nevükben is köszönöm és hálás vagyok nektek. 🥰

Ők sem rátok haragszanak, hanem a helyzetre. 😔

Két terhességem elveszitese után jelentette be a tesom, hogy a második gyereket várják és 7 hetes a terhesség. Gratuláltam, aztán elmentem zokogni. Erzeketlennek éreztem őket, de arra gondoltam, bizonyára én Magam vagyok Az igazi oka az érzésnek. Végül 41 évesen szültem meg a kisfiamat, de továbbra is érzékeny vagyok a témára.

Szerintem sok mindent nem tudsz tenni. Én eléggé nehezen tudok diplomatikus lenni, szóval egyszer elmondanám, mennyire bant, hogy nem tudom jól kezelni az ügyet és beszéljük meg, kinek mi lenne a jo.