Sógoroméknak nem jött össze a baba sajnos. Mióta megszületett a picink, megromlott a kapcsolatunk. 1,5 év alatt talán 4x láttuk őket. Szerintetek hogyan álljak hozzájuk?

Kedves 7-es válaszoló:

Nyilván 100%-ig igazad van. De azért gondolom, neked sem karikacsapásra jött az elfogadás. Azt ne mond nekem, hogy az első perctől ilyen stabil, kiegyenselyúzott voltál. Nyilván idő kell, míg idáig eljut az ember.

A meddőség egy nagy trauma, idő míg feldolgozza az ember.

"Értem én, hogy csalódottak stb, na de emiatt elfordulni a saját öcsémtől, minimalizálni vele a kapcsolatot és kerülni őket, hát számomra ez no komment."

Azért mondod ezt, mert nem vagy ebben a helyzetben, úgy meg könnyű az észt osztani.

24-es:

Az írásodat olvasva szerintem bárkinek ez jönne le.

Ha meg tényleg voltál ilyen helyzetben, akkor annál megdöbbentőbb, hogy ilyen mértékben hiányzik belőled az empátia. Senki nem mondta, hogy helyes amit a pár csinál. De attól még érthető.

28-as ezt olvasni is szörnyű volt.

Teljesen érthető a reakciód :( Én sem bírtam volna ezt ki sírás nélkül:(

Maximálisan egyetértek a 20-assal.

Mi több mint 7 évet vártunk a lányunkra, körülöttünk már majdnem mindenkinek volt gyereke és igen, elszomorító volt, hogy csak nekünk nem sikerül, csalódottak voltunk, rossz volt, kétség nem fér hozzá. DE! Soha az életben eszembe nem jutott volna így viselkedni a szeretteimmel, hogy elfordulok a tesómtól csak mert neki született gyereke, nekem meg még nem. Bármennyire is magam alatt voltam, nem a testvérem, nem a legjobb barátnőm, nem az unokatesóm stb tehettek arról, hogy nekünk ennyi évbe telt a baba. Szóval, ha valaki, akkor én tudom milyen érzés ez, még sem tartom normálisnak és elfogadhatónak azt, hogy a kérdező férjének testvére így áll a saját öccséhez és annak feleségéhez. Ők semmiről nem tehetnek, mégis rájuk vetítik ki a szomorúságukat. Sosem értettem az ilyen embereket, akik elvárnák, hogy ők sajnálva legyenek, értsék meg őket és szintén sokaknál elvárás, hogy más ne örüljön már nyíltan a leendő gyerekének, csak mert neki nem sikerül. Ha karácsonykor akarták volna elmondani, ami logikus, hisz ott az egész család, akkor karácsonykor mondják el, ki vagyok én hogy ezt megvétózzam és kérdőre vonjam miért pont akkor kellett?! Azért az együttérzésnek és megértésnek is van egy határa, az pedig hogy nekiállok "hisztizni" vagy épp zokogni annak hallatán, hogy a másiknak jön a baba, hát az számomra elfogadhatatlan.

Volt nálunk is ilyen, fogtam magam, vettem egy nagy levegőt és felnőtt emberként viselkedtem, nem bsztam tönkre más örömét, csak mert nálunk az volt, ami. Ha rám tört a sírás, akkor szépen elvonultam a mosdóba/udvarra és összeszedtem magam vagy a lehető legnormálisabb módon szóltam, hogy elnézést most nem érzem jól magam, hazamegyek és majd holnap beszélünk. De meg nem fordult sem az én, sem a férjem fejében, hogy az egész család előtt jelenetet rendezzünk vagy bármi hasonló.

Sokan már átesnek a ló túloldalára és minden gondolatukat csak a gyerektéma köré építik, belekeserednek az évek alatt az egészbe és mindenki részéről támadásnak érzik, ha nekik sikerül a gyerek, na meg elvárják hogy velük mindenki legyen nagyon finom, óvatos és megértő...

Ez bizonyos mértékig rendben van, de van egy határ, amin túl már szerintem elég nevetséges ez a viselkedés.