Hogyan tegyen túl magam rajta, hogy a férjem nem akar több gyereket?

Kedves utolsó.Nem a vádaskodásodra kíváncsi és nem ítélhetsz el valaki így ismeretlenül.Foglalkozik mindkét gyermekével de nem maradéktalanul boldog.

Kedves kérdező.Ha ekkora űr van benned tényleg kell a segítség.De én még egyszer utoljára leülnék beszélni a pároddal.És elmondanám neki azt amit most itt leírtál.Pont ugyan így.Persze tiszteletben kell tartani a másik véleményét de lehet hogy ő nincs is tisztában hogy ez neked mekkora törést jelent.Rámehet a házasságotok mert előbb utóbb emiatt megutálod a párod.Nem törvényszerű de elképzelhető.Egy pszichológus nem árthat úgy gondolom,viszont egy nagy beszélgetés köztetek is sok mindenre fényt deríthet.Kívánom hogy mielőbb egyezségre jussatok,és megnyugodj kicsit.Ha beszélgetni szeretnél csak nyugodtan írj privátba.Kitartást.

Én nagyjából sejtem, hogy mit érzel, mert én az elsőért küzdök, de nagyon. Két vetéléssel a hátam mögött azért imádkozok minden nap, hogy végre megfoganjon a harmadik babánk és végre maradjon is velünk. Férjemmel sokat beszélgettünk már a házasság előtt, hogy hány gyereket tervezünk így elméleti szinten. Ő is nagyon családcentrikus, én is, így egyértelmű volt, hogy hamar családot alapítunk. Eleinte kettőben "egyeztünk meg", azonban az első vetélés után már három, a második után már négy gyerekről kezdtünk el beszélni. Úgyhogy - ahogy te mondtad - már négy gyerek fogant meg az én gondolataimban. Mégsem vagyok anya és rettegek attól, hogy ha terhes is leszek, vajon itt marad-e velünk, nem kell-e megint átélnem ezt a borzalmat.

Azért is nehéz a helyzeted, mert nyilván szeretitek egymást a férjeddel és nyilván csak tőle akarnál gyereket, nem arról van szó, hogy megromlóban van a házasság, vagy esetleg már régen nem is együtt, csak egymás mellett éltek. Viszont pontosan ezért tudni kell alkalmazkodni. Ahogy ő is próbál a te érzéseidhez azzal, hogy beszélget veled folyamatosan a témáról és őszintén elmondja a saját gondolatait, neked is alkalmazkodnod kell és bár ahogy olvaslak, mindent megteszel ezért, de talán nem a jó eszközökhöz folyamodtál eddig. Hogy pontosan mi lehet a "jó" elfogadási és feldolgozási módszer, azt nem tudom, de ahogy nézem sem a jósnő (bár az ő szerepét nem értem), sem a beszélgetés, a sírás, az elfojtás, sem az, hogy tudomást sem veszel róla nem segítettek eddig.

Ami nekem hirtelen eszembe jutott:

- talán tanulhatnál (tudom, átmeneti), de mondjuk választhatnál egy olyan szakmát (esetleg átképzéssel?), ahol gyerekekkel tudsz foglalkozni (pl. napközis nevelő, tanár, óvodapedagógus stb.). Én úgy láttam az éveim során, hogy minden tanáromnak volt egy "gyereke", akihez úgymond közel állt hozzá.

- Vagy esetleg kezdj el önkéntes munkát vállalni egy szintén gyerekekkel foglalkozó alapítványnál, vagy más szervezetnél, jótékonykodj, vegyél részt gyerekeknek szervezett programok szervezésében és/vagy lebonyolításában. A lényeg, hogy kicsit vedd körül magad gyerekekkel, akiknek így, vagy úgy, de segítesz.

- Esetleg nevelőszülőséget nem vállalna a férjed? Tehát nem örökbefogadást, hanem családba fogadást, vagy átmeneti nevelésbe vételt.

- És ami a legsarkosabb dolog: van kutyátok? Talán magatokhoz vehetnétek egy kiskutyát, aki valamelyest betölti ezt az anyasági űrt benned. Nekünk is van egy kutyánk, ő a mi elsőszülöttünk, imádjuk és a vetéléseim után mindig úgy tudtam nézni rá, mint egy igazi gyerekre, aki otthon vár és szeret minket, aki rengeteg törődést és szeretet igényel. Jó, hogy ő van.

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Sajnálom, hogy így alakult, de a két meglévő gyereked már önmagukban egy-egy csodának számítanak! :)