36 éves vagyok, és egyre inkább foglalkoztat a gyermekvállalás. Ti mit gondoltok?
"Sajnos" nem a hagyományos megközelítés miatt gondolkodom ezen. Nem ketyegett túl a biológiai órám, jól érzem magam az életemben, és nehéz bármiféle kötöttséget, felelősséget felvállalnom. Önző ember vagyok. Szeretek egyedül lenni, gondolkodni, befordulni. Van egy párom, akivel nagyon szeretjük egymást, "örökre" tervezünk, komoly és stabil a kapcsolat. Igaz, ő kamionos, elég keveset (hetente 2-3 napot) van itthon - ez azért sokat számít. Van egy ex-felesége, és vannak gyermekek is az előző házasságából. Ezek a körülményeink. Amit pedig én gondolok: élvezem, hogy nincs komoly kötöttségem, azt csinálok, amit akarok (nem nyílt kapcsolat, csak találkozás barátnőkkel, munka amíg jól esik, szórakozás, ha ahhoz van kedvem - ezekről - most úgy érzem - nem tudnék teljesen lemondani). Ha hazaérek, első dolgom a megpihenés, és csak ez után jöhet bármi és bárki. Félek, hogy tönkremegy a testem. Hogy olyan terhet veszek magamra lelkileg, érzelmileg, amit később nem tudok kezelni. Egy kutyát sem merek felvállalni. Az értékrendem (nem az erkölcseim! ) elég laza, nem igazán kötnek szabályok, a cél mindig az, hogy jöl érezzem magam és lehetőleg a körülöttem élők is. A másik oldal: nagyon jól megértem magam a gyerkőcökkel (a párom gyermekeivel is), élvezem a velük töltött időt, feloldódom benne. Nagyon figyelmes és empata vagyok. Sokszor érzem üresnek az életem, mintha csak lógnék a levegőben. Keresek egy magasabb szintű célt, értelmet az életemnek. Szeretném átélni, hogy valaki belőlem lesz, szeretném megismerni azt a csodálatos emberkét, aki a Szerelmemből és belőlem születik. Szeretném átadni valakinek azokat a dolgokat, amiket értékesnek látok magamban, és azokat is, amiket sosem tudtam megvalósítani. Nem akarok egyedül maradni öregkoromban. Más megközelítésben, szeretném végigélni a gyermekemmel az életét, vizsgákat, szerelmeket, aggódást, örömöt.. Unokákat, konfliktusokat. Nekem ez jelenti a teljes életet. Még egy "fiatal" nagymama is van, aki besegítene. Anyagilag határeset, megszorításokkal beleférhet, bár ezzel kapcsolatban is sok bennem a bizonytalanság.
Asszem sokmindenkinek mindez önmagában elég lenne a gyermekvállaláshoz. De 36 éves vagyok, és jár az agyam. Biztos túlgondolom.. Tele vagyok félelemmel. Leginkább magamtól.. Az önzésemtől. Attól, hogy hiába a jó szándék, a szeretet, erősebb lenne a másik, az önző oldalam, és kudarcot vallanék. Mégis szeretném. Közben rettegek tőle. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert egyedül már csak egy helyben toporgok jó ideje, és nincs senki a környezetemben, akivel értelmesen meg tudnám beszélni a dolgot. A párom nagyon szeretné, ez nem kérdés.. Csak én vagyok a kérdés. És úgy érzem, nagyonnagyon kevés időm van a döntésre. Örülnék, ha hozzám hasonló gondolkodású Anyukák elmondanák, hogyan élték meg a "lemondást", vagy hogyan oldották meg azt, hogy mégse legyen teljes a lemondás! Őszintén szólva arra várok "receptet", hogy hogyan lehet úgy gyermeket vállalni, hogy nem adjuk fel teljesen önmagunkat, mégis mindent megadjunk a gyermekünknek.. Kérlek segítsetek, egyedül már megőrülök.
8.12-es "hosszan válaszoló" vagyok most néztem csak rá újra a kérdesedre és látom, hogy mit kommenteltél...lehet ezt már soha nem olvasod el de Isten bizony majdnem megkönnyeztem a "döntésedet" pedig nem vagyok az az elérzékenyülős típus...:-)
A legjobbakat kívánom, legyen úgy ahogy szeretnéd!!!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!