Miert va ennyi (csaszaros) szulesetol lelki serult anyuka?

Hadjuk?

Hagyjuk!

Hagyom, hagyod, nem pedig hadom, hadod.

Primitiv.

Megfelelési kényszer.

Mindenki szuperanya akar lenni, és a csapból is ez folyik, hogy az anyaság csoda, gyönyör, csupa élvezet, minden meseszép, babaillat van még imádás.

Aztán mikor szájbavágja az embert a nagy büdös valóság, akkor frusztrált lesz és depis.

Arról (többnyire) senki se beszél, hogy van benne árnyoldal, fájdalom, meg kétségek.

Pl. hogy hiába a fogadott doki, akkor is lekezelő, bunkó, és még neki áll feljebb hogy hisztizel, nem fáj az annyira, nem olyan nehéz az.

Aztán mikor rádnéz, mert végre hajlandó, kiderül, hogy tényleg baj van. Stresszelsz, félsz, és végre 16 óra vajúdás után végre megvan a baba. Akit egy pillanatra látsz, aztán két napig meg se érinthetsz. Csak nézed az inkubátorban, ahogy még a fejéből is csövek lógnak. Közben senki se mond semmi konkrétat, nyugodtan idegeskedhetsz, tejed úgyse lesz.

Aztán hazaérsz, végre minden rendben, és a kedves nőismerősök úgy néznek rád, mint a véres rongyra. Mert te nem vajúdtál (16 óra, hát mi is az...), nem repedtél (csak szétváltak), nem szoptatsz. Mintha ezt kényelemből választottad volna.

Még csak pár hetes a baba, de már azt hallod, hogy te vagy a xaranya a sok szuperanya közt.

Én is találkoztam ezzel a jelenséggel és én se értem.

Amikor szülni mentem, annyi volt az elvárás, hogy a gyerek és én is épen, egészségesen távozzunk majd onnan. Nálam abszolút részletkérdés volt, hogy az orromon húzzák ki, vagy milyen módszerrel segítik a világra.

Hüvelyi szülésem volt, ennek ellenére hülyeségnek tartom, amikor valaki ezt teljesítménynek állítja be. Számomra az a teljesítmény, amit ha akarok,akkor jól csinálok, ha meg nem akarom, akkor úgy is dönthetek, hogy egyáltalán nem csinálom. A hüvelyi szülés nm ilyen, mert a tolófájások, ha jönnek, akkor azt nem lehet visszatartani. Nem túl gusztusos párhuzam, de a hasmenés is ilyen, ha jönni akar, jönni fog, függetlenül az én akaratomtól.

Nekem nem egy komplikáció jött közbe, fizikailag eléggé traumás szülésem volt, komoly fájdalmakkal. Törött farokcsont, végigrepedt hüvelyfal, kézzel, darabonként tépkedett méhlepény. Lelkileg csak addig viselt meg, amíg maga a fájdalom tartott (de ez igaz a vesegörcsre, fogfájásra vagy bármilyen erős fájdalomra). Amikor vége lett, onnantól örültem, hogy vége és hogy a gyerek is megúszta károsodás nélkül a szülést.

Jó 3-4 hét kellett a felépüléshez, mert a rekeszizmom is túlnyúlt, így napokig nem kaptam levegőt, ha felálltam. Ezért csak haskötővel tudtam függőleges helyzetben megmaradni ájulás nélkül.

Szóval nekem igazi disznóvágásra hajazó szülésem volt, de utólag eszembe se jutott keseregni rajta. Addig volt némi drukk bennem, amíg az orvos ki nem mondta, hogy nincs szervi sérülésem, minden szomszédos szerv megtartotta a funkcióját (pl. fennállt a hólyagrepedés esélye is, kitolás alatt folyamatosan csapolgatták a vizeletet, nehogy szétrobbanjon a feszítéstől).

Anno egy fogam kihúzása sokkal jobban megviselt. Fóbiásan félek a fogorvosoktól és belefutottam egy olyan foghúzásba, ahol darabonként szedték ki a széttört fogamat. Ott hiába kaptam érzéstelenítőt, napokig remegtem az adrenalintól és rémálmaim voltak, ahogy recseg az állkapocscsontom a feszegetéstől.

Az elso babam faros volt, es elakadt a szulocsatornaban. Ott uvoltottem, de senki ram sem hederitett. Mire az orvosom betalalt hozzam, mar gyenge volt a szivhang. 5 percet elt csak.

Akkora trauma volt, hogy nem mertem meg egyszer igy szulni.

Egyebkent a korabbi generaciok anyai kozott is biztos sokan valasztottak volna a csaszart, ha lett volna ra lehetoseguk. Ok nem voltak jobbak, erosebbek, batrabbak, csak egesz egyszeruen nem volt valasztasi lehetoseguk.

A kérdező által leírt jelenségnek az a sok primitív ember az oka, aki az alapján ítéli meg az anyukákat, hogyan szültek.

Nekem nem volt trauma az első szülésem, bár - csupán 8 óra vajúdás után - sürgősségi császárban végződött. Örültem, hogy a babámat megmentették, él és egészésges, pont le..sz..tam a sok bezzeganyát, akik beszóltak a császár miatt.

És volt részem "természetes" szülésben is, de az aztán jókora trauma volt, mert a babámat soha nem vihettem haza a kórházból.

A bezzegelő nőkben kellene tudatosítani valahogy, hogy a gyermekvállásban nem a szülés meg a táplálás módja a lényeg. Hanem a végeredmény: egy boldog, szerető környezetben nevelkedő, egészséges gyermek.

"Nekem az okozott feldolgozandó problémát,hogy burokrepesztés után a főorvos úr visszafeküdt aludni, a nővérkék meg otthagytak egyedül 6 órán keresztül tolófájásokkal, hogy feküdjek nyugton,fel ne merjek állni meg forgolódni,milyen hisztériás vagyok már."

Ez valami szokás lehet, mert anyám ugyanezt mesélte arról, mikor én születtem. Az orvos közölte, hogy nem muszáj nyomni attól, hogy tolófájása van és lefeküdt aludni...