Közeledik a szülés időpontja. Tényleg annyira csodás a VBAC? Volt aki megbánta? Nekem annyira hihetetlen, ahogy szuperlatinuszokban beszélnek róla.

Számomra volt egy spirituális jelentősége. Tudom, hogy a babának is jobb, ha keresztülmegy a születés folyamatán.

Sajnos nekem az első programcsászár volt a méhszájhoz veszélyesen közel lévő méhlepény miatt, ezért mindenképp ragaszkodtam a Vbac-hez. Én rengeteget készültem rá, vizualizációs, meditatív gyakorlatokkal. És pont úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Nekem ez sokat jelentett. De el tudom képzelni, hogy aki nem vágyik rá, “fölösleges” szenvedésként éli meg, nem elég tudatos, annak nem jó élmény, sőt ugyanúgy benne van egy második császár kockázata. És a végén az én úgyis megmondtam érzés.

Nekem az első programozott császár volt, nem tudok rosszat mondani.

A műtét is teljesen viselhető volt, furcsa mód egyáltalán nem izgultam (bár tény, hogy magánklinikán szültem, azzal az orvossal, akihez jártam terhesgondozásra és maximálisan bíztam benne).

A felépülés is könnyű volt, első pár felállás volt rossz, de napról napra jobb lett, 3-4 nap múlva semmi bajom nem volt.

Második terhességnél már nem Pesten éltünk, bonyolult lett volna a feljutás, az is, hogy a férjem végig ott legyen, ki lesz közben a nagyobbik gyerekkel stb. A helyi kórházban szültem, VBAC-vel.

Borzalmas volt, ez az egyik fő oka annak, hogy több gyerekünk nem lesz.

Eleinte nem is kaphattam saját szobát, hogy a férjemmel vajúdhassak. Betettek egy közös vajúdóba, egyáltalán nem tudtam magamra és a babára figyelni, a férjemet oda nem engedték be.

Utána, miután nagy nehezen elértem, hogy elvigyenek onnan és végre magam lehessek, már szinte a finishben voltunk. Nekem sokkal jobban esett, ha térdelek vagy guggolok, úgy is fájt, de könnyebb volt elviselni, mint háton fekve. De nem, az úgy nem jó, nem fog a szülésznő és az orvos a padlón kúszni-mászni miattam (orvost akkor mondjuk még nem is láttam).

Kitolás szintén így volt, azt sem engedték, hogy legalább az oldalamra forduljak. A kitolás abból állt, hogy a szülésznő veszekedett velem, hogy "nem nyomok elég erősen", és "ezt így nem lehet csinálni", meg "nem hisztizni kell, hanem koncentrálni és nyomni". Nagy baba volt, 4450 grammal és 38-as buksival született meg, tehát gondolhatja mindenki, mennyire volt az hiszti. Igen, volt pillanat, mikor úgy éreztem, hogy ott halok meg és ezt mondtam is. Azt is, hogy nem fogom tudni megszülni. Az orvos a végén annyit jegyzett meg, hogy ha tudja, hogy ekkora a gyerek, nem hagyja, hogy természetesen megszüljem.

Ennyit a "hisztiről" (a felépülés hónapokig tartott nekem).

De van, aki ettől érzi magát anyának, úgy érzi, így kerülhet igazán közel a gyerekéhez.

Szuperlatívusz. Ilyen szó létezik csak.

Amúgy meg túl van misztifikálva.

Soha nem fogom megérteni ezt a hüvelyi szülés körüli misztériumot. Mindhárom szülesem huvelyi volt, az elso utan ugy begyulladt a gatsebem, hogy be is lazasodtam, es mozdulni sem birtam, bogtem minden pisilesnel, annyira csipett. Olyan frankon gyogyult, hogy vagy 3 evig minden szexnel ugy ereztem az elso 5 percben, hogy most veszitem el a szuzessegem, baromira fajt. A masodiknal csak siman szanaszet repedt az egesz huvelyem, a harmadik utan meg inkontinenciam van.

A második szules közben felmerült a csaszar, de mire odaert a szakorvos, kiderult, hogy vaklarma volt, de egy percig nem erdeklt, hogy megcsaszaroznak-e, csak a baba korul forgott minden gondolatom, hogy nehogy baja legyen.

En nem mondom, hogy a csaszar jobb, vagy akarmi, és különösebben nem erdekel az egész szules sem, a lenyeg, hogy mindharom esetben egeszseges babak szulettek, de ha lehetne szivesen elcserelnem az inkontinenciamat meg a heges huvelyemet császárra.

Biztos van szép szülésélmény, de szerintem erősen tul van lihegve az egesz tema.

#7 Szerintem ez személyiségfüggő. Van, akit jobban érdekel, van akit kevésbé. Én pl teljesen bele voltam bolondulva, alig vártam, hogy szüljek, és annak ellenére, hogy én is szakadtam 3 helyen, rosszul varrtak össze, utólag műteni kellett, csodálatos élmény voltvott helyben. A hihetetlen fájdalom után a sikerélmény és a babám látványától a boldogság kontrasztja egy akkora érzelmi hullámvasút volt, hogy egy életre belémégett, és boldogan emlékszem vissza rá.

Nem ugyanez a fontossági kategória, de én pl a babakocsit nem értem, hogy mit van úgy oda mindenki érte. Nekem az egy túlárazott talicska, vettem én is, nehogy valami csodából maradjak ki, de utálta a gyerekem, ott áll újonnan. :D

Egyik ismerősöm volt így, hogy ez egy csoda, amit minden nőnek ÁT KELL élni, ő a szülés óta érzi magát igazi nőnek és nincs ahhoz fogható, mikor a babát és téged csak 1-1 bőrréteg választ el, ahogy préselődik az ő csontja a tiédhez...

Szerintem pedig a szülés a gyerekvállalás "szükséges rossz" része, nem gondolom sem szépnek, sem csodának. Én a vajúdást végighánytam, izzadtam, sírtam. A kitolás annak a fájdalomnak, amit a vajúdás alatt éreztem, a tízszerese volt, azt hittem, soha nem lesz vége.

Nem éreztem sem közvetlenül utána, sem később szépnek. Ha tudom, hogy mi vár rá, már a pozitív teszt után elintéztetem a programozott császárt.

7-es vagyok

8-as, én pont ezt nem értem, hogy hogy lehet ekkora jelentőséget tulajdonítani ennek az egész szülésnek. Mindhárom szülesem fájdalomcsillapítás nélkül ment végig (még gázt sem kaptam), nem azért, mert így akartam, így alakult. De abszolút semmi jelentőséget nem tulajdonítok ennek sem, pedig olvasom sokszor, hogy valaki hogy örül annak is, hogy megelheti a fajdalmat. En elfogadom, hogy a szules ezzel jar, ez van, es nalam ez a része is le van zárva. Ha lehetett volna, azért éltem volna valamivel, de mindegy, így alakult. :D Szülés utan en csak azt éreztem, hogy hurrá, vége van, ugy nez ki, megis tuleltem. :P