Ha annyira borzalmas, és leírhatatlan a szülési fájdalom, akkor miért vállalják be sokan újra meg újra, amikor a fájdalmat nem is lehet elfelejteni?

Próbál segíteni de megszoptatni nem tudja sajnos, cumisüveget meg nem fogad el pedig sokat próbáltuk. És van amikor csak a szopizás nyugtatja meg. Szóval programokról csak olyankor hívott haza a férjem ha már sok ideje ordított masszívan a gyerek. Most meg nála is csak addig van el amíg engem lát. Addig semmi baj, játszanak, nevetgélnek, bújik hozzá nagy szerelemmel a kicsi. De amint nem vagyok a látóterében kezdi az ordítást.

Én is úgy álltam neki, hogy mi aztán nagyon emancipált pár vagyunk, ketten leszünk egy gyerekre, sima ügy. Még home officeban is van a férjem, szóval abszolút sokat van itthon. Aztán a gyerek mégis választott egy elsődleges gondozót. Aki én vagyok. Mondjuk sokak szerint elkényeztetem, és igenis hagyjam csak ott a férjemre egész estére, majd iszik a cumisüvegből ha igazán éhes, meg majd abbahagyja a sírást ha eléggé kimerül. De nekem nincs ehhez szívem. Ha most én vagyok neki a minden, akkor nem akarom elrontani a bizalmát azzal hogy túl sokáig nem vagyok számára elérhető. Mindig kinevetnek a többgyerekesek meg az idősebbek, hogy sokat kapom fel, meg mit féltem úgy a lelkét. De nekem olyan rossz az ha sírni hallom, azonnal szeretném megnyugatatni. Aztán lehet tényleg elrontom, nem tudom. De másképp nem tudom, és nem is akarom csinálni. Viszont ezt sem akarom még évekig csinálni. Ezért nem lesz több.