Ha annyira borzalmas, és leírhatatlan a szülési fájdalom, akkor miért vállalják be sokan újra meg újra, amikor a fájdalmat nem is lehet elfelejteni?

20as válaszolónak üzenem, persze nem vagyunk egyformák. Nekem könnyebb és sokkal gyorsabb volt a második.😊 Hátha ez ad egy kis reményt. 😊

Kérdésre az én válaszom.

Elsővel 16 órát vajúdtam. Emlékszem az utolsó kb 2 óra olyan volt ,hogy bármikor kiugrottam volna egy kamion elé, megváltás lett volna.. Mintha belülről percenként tépnének szét, szépen lassan.. De én is és sokunk túlélte. Ráadásul ez nem egy "felesleges" fájdalom. Tehát ne hasonlítsuk nagyon semmilyen más fajdalomhoz. Itt egy gyönyörű élet /kisbaba a végeredmény. A "jutalom" Amint kibújt. Egyszerűen mindent elfelejtettem. Határtalan boldogság jött. Na azt hiszem ezért vállalnak újabb és újabb gyerekeket. Én rögtön tudtam ,hogy lesz következő! A szülés csak 1 dolog. Az csak confetti...

2,5 évre rá jött az öccse. Gyorsan ,könnyen. Persze fájt, hogyne. De ott már én is sokkal tudatosabban csináltam mindent végig. Sokat segített, mit ,hogyan csináljak, hogyan kezeljem a fájdalmat.

Jelenleg a harmadik babával vagyok várandós. Hamarosan megszületik ( 35.hét) Nagyon várom már a szülést. 😊

21.

Köszönöm szépen 🤗

Nem tudom ki hogy van vele de en egyik vajudasom fajdalmara sem emlekszem.

Vagyis nem tudom tudatosan felidezni pontosan milyen is volt.

Tudom h volt "fajasom" de ez nem olyan mint mikor elvagod a kezed vagy raleptek a kisujjadra vagy a labas ujjat beverted az agylabba. Ezeket fel tudom idezni es es pontosan le tudom orni milyen erzes. De a vajudas soran fellepo "fajdalmat" nem tudom leirni.

Emlekszem h kellemetlen volt de a fajdalmat h milyen nem tudomeghatarozni

24.

Én már sokszor írtam, hogy ez a szülőkön múlik csak.

Nyilván más a 3, mit az 1 gyerek, de 1 gyereket is el lehet hanyagolni, ha valaki olyan szülő.

Szerintem meg pont hogy az igaz, hogy az ember elfelejti azt a fájdalmat. Nekem monjuk nem volt horrorszülésem mint amiket sokat olvasok, de nyilván azért iszonyatosan fájt, és igen, üvöltés nélkül nem bírtam ki a vajúdás végét. Kitolás alatt csak morogtam meg sziszegtem, az már kevésbé fájt. De amúgy nem emlékszem már magára a fájdalom érzésére. Sőt, a szülésre sem. Egy csomó mindent a férjemtől kérdezek meg utólag (felsírt-e a gyerek mikor kibújt, kengyelben volt-e a lábam kitolás alatt, tényleg bejött-e közben egy csapat tanuló, stb). Konkrétan kiestek ezek. Pedig érzéstelenítőt sem kaptam, szóval nem voltam bódult. Csak annyira egybemosódik minden így utólag. Az egy teljesen más tudatállapot. Most járok amúgy szalonos lézeres intim szőrtelenítésre. Hát nem vagyok benne biztos hogy nem fáj ugyanannyira mint egy vajúdás-szülés. Csak ezt konkrétan tudom hogy 20 perc/alkalom, és szabadulok, tehát nyilván sokkal rövidebb ideig tart. De mondta a kozmetikus is, hogy más ügyfele is mondta már hogy ez mérhető a szülés fájdalmához. Aztán mégis 6 hetente visszamegyek. Sokat kibír az ember a cél érdekében.

Bihari Vikit nagyon bírtam a Tékasztorik blog alatt, jó író és iszonyat jó humora van. De ez az önjelölt coach vonal nekem sem fekszik amit mostanában tol. Mármint nehéz téma ez, mert tényleg nem lehet eleget fogalkozni a lelki egészség témakörével. De nekem ő valahogy túl amatőr, ez azért nem hiába egy szakma amit egyetemen tanítanak évekig. Ugyanakkor ha valóban segít a munkája akkor annak csak örülni lehet. De nekem ez a "mindenki nárci" stílus amit nyom nagyon nem jön be. Az anyaságról meg tényleg nincs tapasztalata. Volt egy vesztesége amit nagyon sajnálok, az biztos hogy ő jó anya lett volna. De nem lett. A gyásza elvitathatatlan, ha ő anyának érzi magát ezek után akkor ahhoz is joga van. De releváns saját tapasztalata gyereknevelés kapcsán nincsen.

Egy gyerekem van, még csak fél éves de ki vagyok készülve. Pedig van (lenne) segítségem. De szoptatott gyerek, már eszik babakaját is de inkább csak kóstolgat. Az anyatej a fő tápláléka. Az meg nem kell neki lefejve, csak belőlem. És ha nem alszik, akkor 2-3 óránként eszik. Tehát nélküle max ennyit tudok elmenni bárhova is, de ezt sem mindig. Jöttem már sokszor haza programról mert ordított utánam fél óra után is. És akkor most erre kezd rájönni a szeparációs szorongás, ha kimegyek a szobából már visít pár napja. Fasza. Így nem sokat tud bárki más is segíteni babázni. Nyilván ez még pár hónap aztán egyre jobb lesz, lassan "szabadulok". Úgyhogy lelkibeteg azért nem vagyok, elfogadom hogy ez most egy ilyen korszak. De eszem ágában sincs több gyereket vállalni, és nem a szülés tart vissza. Hanem ez a hihetetlen kötöttség. Amellett hogy amúgy mindennél jobban szeretem, és ő az életem értelme. De nem bírom már hogy ennyire össze vagyunk nőve.