Hiperaktivitás, ADHD, és egyéb kitalált "betegségek". Bővebben? Lent.

Én nem sajnálom a gyerekedet, sőt örülhet, hogy ilyen az anyukája.

Igaz, ami igaz néha szélsőségesen fogalmazol, és itt osztod az észt más anyukáknak, hogy ők ne legyenek birkák, ne dőljenek be a rendszernek. Ehhez pedig nincs jogod, még akkor sem, ha jót akarsz. Másoknak könnyebb együtt élni a tudattal, hogy "baj" van a gyerekkel, mint magukat hibáztatni, hogy valamit elrontottak. Neked pedig tetszik, hogy a gyereked nem olyan, mint a többi. Szíved joga, és nagyon boldog felnőtt lesz a kicsikéd, úgy érzem. De ha a többiek kérnek a segítségből, ezáltal kiemelt figyelmet kapnak a gyerekek, nem pedig gyógyszert, és az ő szüleiket ez nyugtatja meg, azzal sincsen semmi gond.

Mi még nem tartunk ott, de én sem szeretném, ha a gyerekem fel lenne ruházva különböző bélyegekkel, és az iskolában 8 évesen nagypofával lobogtatná a papírját és oktatná ki a tanítónénit, hogy ő nem csinálhat ezt vagy azt, mert ez és ez a baja. Mert sajnos van ilyen és egyre több...

Még nem találkoztam olyan emberrel, aki a szcientológiában hitt, és ne lett volna téveszméje.

Inkább az jellemző, hogy a szcientológia hívői kárt okoznak a környezetükben élőknek, és nem rossz indulatból, csak azért mert át van mosva az agyuk, és azt hiszik, hogy jót csinálnak.

Nekem az az érzésem, hogy kicsit eltúlzod ezt az "oviban semmit nem lehet" dolgot. Lehet, hogy kifogtál egy extrém aggodalmas óvónőt, de azért általában nem az a jellemző, hogy extrém módon korlátozzák a gyerekeket, nálunk legalábbis az a gyakorlat, hogy hagyják őket gyereknek lenni, viszont vannak bizonyos társadalmi normák, szabályok, amiket minden gyereknek illik betartani (és nem véletlenül!).

Az én gyerekem is fel szokott állni a székre: hagyják. De ha mondjuk ebéd közben áll fel és ugrálni kezd, akkor azt nem engedik, mert van még 27 másik gyerek, aki nyugodtan szeretne ebédelni, és nem az ő dolgaira figyelni, a széken ugrálás meg igenis balesetveszélyes. (Kétszer volt már agyrázkódása a gyerekemnek, mivel rossz a mozgáskoordinációja.)

Egy gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvben olvastuk együtt: ha egy lakatlan szigeten élnénk, akkor mindenki azt tehetné, amihez kedve van. De közösségben élünk, alkalmazkodni kell egymáshoz.

A gyereknek csak látszatra jó az, ha mindent szabad neki... abba gondolj bele, hogy ez a gyerek majd lesz kamasz, lesz felnőtt. Ha azt tanulja meg, hogy mindenkinek őhozzá kell alkalmazkodni, és neki senkihez, akkor egyrészt nagyon nem fogják őt szeretni a kortársai (és kamaszkorban az lesz számára a legfontosabb, nem pedig a szülői elfogadás), illetve hogyan állja meg majd a helyét mondjuk egy munkahelyen, ahol bizony szabályok vannak, alkalmazkodni kell másokhoz. Ennek az alapjait most kell megteremteni. Nekem autista gyerekem van, extrém nehéz őt a társadalmi szabályokra, alkalmazkodásra megtanítani, de valamilyen szinten MUSZÁJ, mert ha nem tenném, akkor egész életében egy kis furcsa csodabogár lenne, aki mindenben a saját feje után megy és nem alkalmazkodik senkihez. Ő is megértette, hogy nem lakatlan szigeten él (bár az autistáknak megvan a maguk kis lakatlan szigete, saját világa, ahova szeretnek elvonulni), ő is szeretne barátkozni, játszani a többiekkel, de ennek bizony előfeltétele az, hogy megtanuljon igazodni a társadalomhoz. És azt tapasztaljuk, hogy így a társadalom is szívesebben alkalmazkodik hozzá, a másságához: tehát nem az egyik féltől kell elvárni, hogy lépjen, míg mi állunk egy helyben, hanem kölcsönösen kell közeledni egymáshoz.

Én sem vagyok a túlkorlátozás híve, de amiről te írsz, hogy a gyerek mindig csak "nem"-et hall, az sajnos létező dolog, de az is egy VÉGLET. És nem csak végletek léteznek, hanem szerencsére még nagyon sok árnyalat létezik a túlkorlátozó, és a teljesen szabadjára engedő nevelés között. A gyerekek pedig feszegetik a határaikat, kóstolgatják a felnőtteket, hogy kinél meddig mehetnek el, és így tanulják meg a társadalmi normákat. (Plusz nagyon rugalmasak, tehát könnyedén tudnak ahhoz alkalmazkodni, hogy az oviban esetleg más szabályok vannak, mint otthon...) Ezen túlmenően pedig 3 éves kortól a gyerek fokozatosan a kortársak "hatása alá" kerül, egyre inkább kivonódik a felnőttek befolyása alól, és már inkább a társainak szeretne megfelelni, tőlük vágyik az elfogadásra (ami teljesen normális folyamat, hiszen a felnőtt soha nem fog tudni vele olyan hiteles átéléssel szerepjátékot játszani, ahogy egy korabeli kisgyerek tenné). Én azt gondolom, hogy mind a túlkorlátozás, mind a túlzott szabadság elveszi a gyerektől a jogot, hogy gyerek lehessen, az "arany középút" az, ami járható ebben az esetben.

Kérdező, bizonyos dolgokban egyet értek veled (mostanában könnyen rásütik a hiperaktív bélyeget egy szimplán élénk gyerekre is) viszont más dolgokban nem értek veled egyet. Igen, legyen egy gyereknek egyénisége, de az ovodában, iskolában pont azt tanulja meg hogy ezt ne mások kárára bontakoztassa ki. Ettől még nem lesz idomított zombi, hanem egy normálisan viselkedő gyermek.

Lehet, hogy az óvónő túlspilázza a dolgot, de az is lehet hogy nem. Én nem tudhatom. De tanárként azt tudom, milyen iszonyú küzdelem később az iskolában amikor az osztályban van két - három ilyen "szabad" gyerek. Aki azt hiszi, akkor és azt tehet, amit akar. Ezek általában nagyon értelmes gyerekek, akik nem tudják elviselni hogyha a dolgok nem úgy vannak, ahogy ők elképzelik. Nem hiperaktívak, de azért nehéz velük, mert a korlátok nélküli nevelés miatt nem alakult ki bennük a mások tisztelete, az együttműködés, és sokszor nem képesek normális baráti kapcsolatokat kialakítani vagy éppen ők lesznek a vezéregyéniségek, akik kicikizik a gyengébb osztálytársaikat, mert ők "megmondják a véleményüket".

Nem azt mondom ezzel, hogy a te gyereked ilyen lesz, de ne hidd azt hogy az intézményes oktatás a fő ellenség ami klónozott birkákat produkál az államnak. Mert nem így van. Én az óráimon kimondottan bátorítom a kreativitást és a találékonyságot, a vasfegyelmet sem várom el, de együttműködést, csapatszellemet, fair viselkedést azt elvárom.

Szereted a balettet? El tudod képzelni, mennyire elveszítené az értelmét mondjuk a hattyúk tava, ha a szereplők egyszer csak ötletszerűen elkezdenének a maguk módján táncikálni? Pedig kevés szabadabb dolog van, mint egy kecsesen pörgő, röppenő balett táncos. De az ami már művészet, nem abból születik hogy mindig azt csinálsz amit akarsz, hanem fegyelemből, küzdelemből és csapatszellemből. A korlátaid felismerésében és megértésében rejlik az igazi szabadság.