Kedves Anyukák! Nektek mit csinál a gyermeketek miután büntetésképpen jól "helyrerakjátok"?

Ha lemerem szidni ha mondjuk ugyanazt csinálta harmadjára, amire az első két alkalomkor szépen megbeszéltük, hogy ezt miért nem szabad, akkor elkezd sírni, és mondani, hogy ő nem is akarta.

Ráadásul 7 éves. Őrült zavaró már ekkora korban, főleg az, hogy most kezdődnek dolgok amiken már rég túl kellene lenni. Vagy éretlen az idegrendszere és ezért lehet ez ?

Sose firkált össze semmit. NOs suliban összefirkálta az asztalt, azóta itthon is, és megbeszéltük, hogy nem szabad, erre ma a falat csinálta. Pedig tudta, hgoy sehova nem szabad. Most minden reggel úgy kellene fölkelnünk, hogy mit nem szabad összefirkálni ?

Egypébként miután még ő sértődött meg, ő tök jól van túltette magát.

Van annak az okostojásnak, egy kamasz, bár 7 éves kora óta nem ő nevelte sajnos. :) Ennek köszönhetően a gyerek úgy került hozzá az édesanyjától, hogy feleselt, megbízhatatlan és szemtelen volt, lógott az iskolából. Egy hétig tartott mire visszahozta, azóta nincsenek veszekedések, késések, a gyerek betartja a megbeszélteket, sokat nevetnek, a kamaszlány elmondja az apjának a fiú-dolgokat is, hogy szerelmes.

Mert mindig amikor a gyerek valami rosszat csinált vagy mondott, nem arra reagáltam, amit tett, hanem arra, amit az valójában jelentett.

Tudom hogy ez dühítő tud lenni, mert ugyan ki tudja hogy mit jelent az valójában, de: lehet tudni. Igazából nem is olyan nehéz, csak "le van savazva" az agyunk és nem tudunk tisztán gondolkodni. (A gyerek agya van a legjobban lesavazva, egyébként.)

Kedves egy gyerek,

A szamitogep elvonasnak nyilvan nem az a lenyege,hogy orulj neki. Ha valami rosszat csinalsz, evidens,h kell valami buntetes,hogy legkozelebb ne tedd, mert akkor neked nem lesz jo.

Ha pedig csak szimplan nem engednek sokat szamitogepezni, az azert (is) lehet, mert a szamitogepen kivul is van vilag. :) Hosszabb tavon pedig jobb a szamitogepen kivuli vilag. :)

Egy órán át torka szakadtából üvölt, amíg rosszul nem lesz vagy amíg meg nem unja. Ezt teszi a testvérem, miután anyukám "helyrerakja" és ez esetben nem fizikai helyrerakásról van szó. (Persze, mint tudjuk, a szavak néha nagyobb kárt okoznak, mint egy pofon)

Én is elolvastam a pszichológus anyuka hozzászólását és engem is elgondolkodtatott. Ugyanakkor elgondolkodás után sem tudok teljes mértékben azonosulni vele, pedig semmiféle gyerekkori aberrációm nincs, nem volt semmiféle családon belüli erőszak, semmiféle, sem agresszív, iszákos szülők, se semmi ilyesmi. Teljesen egyetértek azzal, hogy a nevelés folytán lesz valakiből "rossz" vagy "jó" gyerek, ugyanakkor miután valaki eljut odáig, hogy van egy "rossz" gyereke, valóban az a megoldás, hogy fejet kell hajtani a gyerek előtt, mert úgyis a szülő cseszte el? Mi lett azzal, hogy a gyerek tiszteli a szülőjét, mióta kell baráti alapon megoldani a szülő-gyerek kapcsolatot? Bőven van előttem olyan példa, aki barátként viselkedik a gyerekével, és az összes illető gyerek kontrollálhatatlan, elkényesztetett és deformált önképpel rendelkezik. Ha a gyerek rosszat tesz, az azt jelenti, hogy a szülő rontotta el. Ez lehet így. Nem mindig van így, szerintem. Én is voltam gyerek, jól emlékszem, miket csináltam és miért. De amikor a gyerek rosszat tesz, akkor a szülőnek kell odamenni barátkozni? Amikor a gyerek hozzávág egy radírt a szülőhöz, arcába vágja az ajtót, széthajigálja a dolgokat a lakásban és lek**vázza az anyját, akkor az illető anyukának kell odamenni a gyereket megszeretgetni, hogy jaj, ne haragudj, hogy rosszul szóltam? (11 éves gyerekról beszélünk) Nincs olyan társadalmi elvárás egy bizonyos kor fölött, hogy még ha meg is bántanak, fel is dühítenek, tudom kontrollálni magam és nem beszélek úgy, mint egy kocsis, mivel velem se beszélnek úgy mások, mint egy kocsis? Nincs olyan határ, hogy a gyerek a hibás?

A másik dolog, ami eszembe ötlött a pszichológus anyuka tanácsai kapcsán, hogy az rendben van, hogy hogyan NE neveljük a gyereket, de akkor hogyan is kell nevelni? Ne verjem meg, ne hibáztassam, nem fogjam fel úgy, hogy ő törte össze a vázát, mikor összetöri a vázát, hanem úgy, hogy ketten törtük össze. Rendben. De HOGYAN veszem rá, hogy NE törjük össze a vázát, ha azt mondom neki, hogy sapka nélkül nem mehet ki -10 fokban?

Csak azért érdeklődöm ilyen bőszen, mert egyszer nekem is lesz gyerekem és érdekelnek is az ilyenek, és egy 11 éves testvérem is van.

19/L

A pszichológus anyuka (igazából apuka, de ennek végülis nincs jelentősége):

Kedves 18., kis félreértés van, de nem csoda, mivel ilyen szintű eszmecserére és leírásra a keretek már nem igazán alkalmasak. De nagyon örülök hogy elgondolkodtál az olvasottakon. :)

Természetesen nem kell fejethajtani a gyerek előtt, szó sincs erről, ugyanakkor a nem baráti, tekintélyelvű fellépésre akkor van szükség, ha a barátságot már elárulták (ez általában már babakorban megtörténik). Eredetileg, egy egészségesen alakult szülő-gyermek kapcsolatot (amit nagyon nehéz megvalósítani a mai stresszes világban, tehát senki ne kezdjen el önmarcangolni) a barátság és a tisztelet egy különös keveréke jellemez, amire nem könnyű példát találni, mert a legtöbben soha nem tapasztaltuk, el sem tudjuk képzelni. Mindig csak az egyik szélsőséget tapasztaltuk. Ritka, de azért létezik olyan is, ahol a gyerek még felnőttkorában is úgy nyilatkozik a szülőjéről, hogy ő a legjobb barátom/barátnőm és nagyon tisztelem. Találkoztam ilyennel, tényleg, csak nagyon ritka. A stressz olykor még azok dolgát is megnehezíti, akik egyébként tudják hogy mit kellene tenni vagy nem tenni, hogy hogyan kellene nevelni és hogyan nem.

Hogy ki a hibás? A hibáztathatóság egymásraépülő dolog, és így mondható hogy a gyerek is hibás, felsorolhatóak a hibái. Ez már megközelítés kérdése. Valójában azonban az egymásraépülő hibasor elején egy szülői hiba áll, egy elhibázott reakció, mely aztán az évek során egy egész problémás személyiséggé terebélyesedett a gyermekben. Kibogozni ezt éppen ezért csak a szülő tudja (vagy a gyerek miután felnőtt és ritka esetben tudatára ébredt a folyamatnak, ez az önmegismerés kezdeti fázisa, a végső fázisa pedig az ettől való függetlenedés), bár keservesen nehéz.

Kedves 16,

"Ha valami rosszat csinalsz, evidens,h kell valami buntetes,hogy legkozelebb ne tedd, mert akkor neked nem lesz jo."

Ez egy közkeletű tévedés. Azon alapul, hogy a pszichológia sokáig azt hitte, hogy az állatok és az emberek hasonlóan működnek, de tudjuk hogy nem, bár működtethetőek vagyunk ugyanúgy ahogy az állatok: jutalmazással-büntetéssel. Az ember (aki nem állati minőségre van kondicionálva) nem így működik, hanem önismereti alapon, tehát nem az elégedettséget keresi, hanem a helyes önmeghatározást. Ez az alapja pl. az önfeláldozásnak: Azért mentem meg az életedet a sajátom feláldozásával, mert azt az önmeghatározást választom, hogy "aki megmenti az életedet".

Visszatérve: a pavlovi jutalmazás-büntetés -metodika azzá teszi az embert, amiről mintázták: állattá. Természetesen az így kondicionált emberekre már csak ez hat, és így a dolog igaznak is látszik, amíg nem nézzük meg jobban az embert.

A nevelés során azt kell elérni, hogy a gyerek ne a büntetéstől tartva és a jutalmazást keresve legyen jó, hanem azért, mert úgy dönt, hogy így határozza meg önmagát. Ezt kizárólag példamutatással lehet elérni, és azzal, ha arra reagálunk, amit jelent a cselekedet, nem magára a cselekedetre. És egyébként tényleg ez már babakorban elkezdődik, hiszen nem mindegy hogy miért sír a baba: azért mert éhes, mert fáradt, mert fáj valamije, nem véletlenül kutatják a sírásdekódert. Mást és mást kell a különböző esetekben tenni. A barátság elárulása az álombasiratással kezdődik.

Elnézést kérek mindenkitől, akiben esetleg kellemetlen érzések ébrednek a fentieket olvasva, ez egy kényes téma, ezzel tisztában vagy, de jobb ismerni a felelősségünket ezen a téren, mint csak utólag megtudni, hogy lényegében mi hoztuk létre a problémát és hogy hatalmunkban állt volna változtatni.

Az egészségesen nevelt gyerek produktív, nyílt, őszinte, megingathatatlanul becsületes, szükség esetén önfeláldozó, felelősen gondolkodó és a tudást tisztelő és kereső felnőtté válik, akinek nem is volna szüksége szabályokra, korlátokra, még törvényekre sem ahhoz hogy helyesen cselekedjen. Ez a dolog olyan messzire gyűrűzik, hogy az már nem is gyereknevelés, hanem szociológia és ökológia. Szép estét!