Kedves Anyukák! Nektek mit csinál a gyermeketek miután büntetésképpen jól "helyrerakjátok"?

Igen, mert számára ezt üzeni, sőt azt hogy ő nem szeretetreméltó. (Ez egy tudatalatti folyamat, csak kidolgozott önismerettel ismerhető föl.) Ez ellen aztán küzd vagy sem, ki mennyit, ki hogyan, de az eredmény az lesz, hogy "Én nem vagyok szerethető." és aztán minden cselekedete már ezen fog alapulni, és ártani fog másoknak, ártani fog önmagának, elfordul a kapcsolataitól (mivel ő nem szerethető és meg sem érdemli a kapcsolatot, hiszen nem érdemli meg a szeretetet lévén hogy ő nem szerethető), elfordul a felelősségeitől, cserbenhagyja azokat, akiknek az életében bármilyen módon is, de szerepet vállalt (millió ilyet látunk), mert egész életében az üzenet elől fog menekülni: tudat alatt.

Van az életben egyetlenegy kivétel, egyetlenegy pillanat, amikor a pofon pozitív hatást ér el. Ehhez az kell, hogy a gyerek már jórészt tudja és elfogadja hogy ő szerethető és elég nagy már ahhoz, hogy belássa a pofon értelmét (ez általában 16-18 éves kor között történik meg). Egy utolsó próbánál, amikor a helytelen irányt választaná, megkapja azt a pofont, megérti, hogy mögötte olyan nagy szeretet van, amely azért, hogy ő egy végzetes úttól megmenekülhessen, még a pofont vagy más meghurcolást is vállalja.

Ez egyetlenegyszer van, mert csak egyetlenegyszer hiteles, és csak akkor és csak ott. És nagyon nehéz eltalálni a megfelelő pillanatot, általában szerencse, gondviselés kell hozzá, tehát vallásos megközelítésből ez egy nagy kegyelem.

Ennyi a kivétel.

kedves pszihologus apuka.

8as vagyok (pont az elso bejegyzesed elott irtam)

mondtal par szep gondolatot, viszont a gyermekneveleshez nem eleg a pszihologia (a szociologia meg foleg nem), hanem kell pedagógia, és egy jó nagy érzés.

Én soha nem emeltem fel a hangom a fiammal szemben, nem is csaptam meg (mivel engem kiskoromban durvan bantalmaztak, es megfogadtam, hogy én soha..)

DE kellenek határok a gyereknek. Nem az, hogy csak határokat lásson, de legyen határok, mert úgy érzi magát biztonságban. Kell pl állandó napirend, amiből lehet, hogy pár dolgot nem szeret, de szüksége van rá. Egy három éves kisgyereknek nincs "lelkiismerete", nem csinál morális problémákat, néha akkor is megtesz valamit, ha tudja, hogy rossz, egészen egyszeruen azert, mert meg "akarja" tenni. (az en fiam ilyenkor megprobal kikuldeni minket, és amikor rakerdezek, hogy rosszasagot akar e tenni, siman megmondja, hogy igen, es huncutul nevet). (es nem azert mert rossz gyerek, hanem mert "tudományosan meg akar vizsgalni vmit" (pl mi van ha kitep a konyvbol egy lapot)

imádom a fiam, ha rosszcsontságot muvel, akkor is, de igenis buntetem, es szerintem jó, ha megtanulja, hogy ha rosszat tesz, annak kovetkezmenyei vannak.

Persze megint más kérdés a buntetes milyensége es mértéke..

Kedves pszichológus Apuka!

Engem is nagyon érdekel ez a téma!A kisfiam 3,5 éves lesz lassan.Tündéri,imádni való,okos kisgyerek,de azért neki is vannak rossz napjai és csinál rosszaságokat.Ha jól értelmeztem az eddigi leírtakat Öntől,akkor azt tanácsolja,hogy ha valami rosszat csinál a gyermekünk,akkor először is azt tudjuk meg,hogy miért csinálta azt amit csinált?És utána?Mi tévő legyen a szülő?Pl: kap egy új játékot és le akarja törni egy darabját....Én rászólok finoman,hogy ne tegye tönkre,mert 1 most kapta,2 nem szabad tönkre tenni.Ilyenkor a kisfiam eldobja az új játékát és azt mondja,hogy Neki már nem is kell,vigyem vissza a boltba stb.... Ilyenkor nem büntethetem meg???Nem verésre gondolok,hanem mondjuk hangosabb szóra,vagy sarokba állásra.

Igen, kedves 8-as. Kellenek határok, egyáltalán nem azt sugalltam, hogy nem kellenek. Hanem hogy a határjelzésnek nem kell fájdalmasnak lennie, mert az az állatoknál szükségszerű. Azt mondom: lehet animalisztikus alapon hozzáállni az emberhez, és akkor úgy fog tűnni hogy működik (vagy hogy nem, de nem látszik egyértelműen hogy miért nem), de valójában ez egy korlátozott koncepció, a megoldás pedig a határain túl van.

Ha a gyerek boldog, mert boldogan azonosul a kapott üzenettel: "jó ember vagyok, szeretetreméltó vagyok, tiszteletreméltó vagyok, méltó vagyok a családomra", akkor ő maga fogja meghatározni a határokat, sőt fejleszteni őket, akkor felülről fogja megközelíteni a kapott értékrendet, nem alulról. (Csak aztán merjünk szembenézni vele, hogy jobb ember lett mint amilyenek mi voltunk.) Ebben az esetben nincs szükség a klasszikus értelemben vett határokra, a villanypásztorra, mert ő maga válik villanypásztorrá. :) (Költőien kifejezve.)

Kedves 23-as, nagyon jó a kérdés. Megtudni hogy miért csinálja? Nem.

A gyerek általában nem tudja hogy miért csinálja. Pontosabban nem tudja, hogy VALÓJÁBAN miért csinálta a rosszat. Ha nagyon kérdezzük, talán mondd valamit (de általában ezt is offenzívnak érzi). Ha tudja, akkor meg nem meri elárulni.

Mindig egy üzenet van a háttérben, amelyet nem hisz el, nem akar elhinni, elfogadni, ezért olyat tesz, amivel bizonyosságot szerezhet. Lehetséges hogy az üzenetet nem is ő kapta, hanem valaki más, és ő kétségbeesett, hogy vajon az őrá is vonatkozik-e. Egy dolog biztos: a játék eltörése és az ajándék eldobása már egy tünet.

Megpróbálok egy általános reakciót megfogalmazni, amit persze az eset, a körülmények és a gyerek életkorának függvényében kell ténylegesen megfogalmazni a gyerek felé. Be lehet helyettesíteni benne dolgokat, át is lehet fogalmazni (vagy épp egy hallgatólagos ölelés lesz majd az aktuális megfogalmazás), a lényeg hogy a lényeg, az üzenet benne legyen: bármit csinálsz, szeretlek és melletted állok.

---

Nagyon sajnálom hogy ezt tetted, és megértem hogy úgy érezted, meg kell tenned, de én nagyon szeretlek téged. Nem csinálunk ilyet, mert helytelen/ x kárt okozunk ezzel / bántunk vele másokat stb.

A kisgyerekeknél még el is lehet játszani hogy együtt jóvátesszük, fel fog oldódni benne. A nagyobbaknál meg lehet kérdezni, hogy szerinte hogyan lehetne ezt jóvátenni. Indulat nélkül.

---

Ilyenkor egy erkölcsi tartást mutatunk, miközben kiállunk mellette. Aki nem ehhez szokott, azt teljesen összezavarhatja, de akkor is kitartóan kell ezt csinálni. Ha növeli a hibák súlyosságát vagy gyakoriságát, annál jobban melléje kell állni, mert csak tesztel, nem hiszi el a dolgot. Minél később kezdjük el, annál többet tesztel, de mindig végetér a "tesztidőszak".

Egyébként ugyanúgy működünk mi felnőttek is, és ugyanezt kell tenni:

- A feleségem megint odaégette a rizst. (Nem szabad megenni, maximum első alkalommal és csak egy-két falatot, csak játékosan, máskülönben az a legsúlyosabb büntetés.) Példareakció: "Megint odaégetted a rizst! Most ez nagyon rossz érzés lehet neked. Nagyon szeretlek drágám!"

- A férjem nem mosogatott el / porszívózott fel / ment el a boltba / felejtett el valamit elintézni/beszerezni hazafelé, pedig megbeszéltük. "Ó szívem, megint elfelejtetted." és megölelem, magamhoz szorítom, esetleg a fülébe súgom hogy "szeretlek", aztán ha van rá mód, elintézzük együtt.

Miért? Mert pontosan tudja hogy az rossz. Akkor is ha úgy tesz hogy nem, ha kisebbíti. A nehezteléssel pedig fixálódik az önkép: "Elárultam őt, elárultam a kapcsolatunkat, meg sem érdemlem." Így lehetetlen élni, és a kifejlődő labirintus a két ember között szinte bejárhatatlan.

Ha viszont mellette állunk akkor is, amikor már mindenki elfordulna tőle, legközelebb azért fog jobban odafigyelni a rizsre, felporszívózni, nem elfelejteni a délutáni teendőt, mert a következő érzés van benne: "A férjem/feleségem szeret engem, tényleg szeret. Én hülye majdnem elárultam őt, de többet nem fogom, mert méltó vagyok rá, és ő méltó rám."

Ha te meghozod értem azt az áldozatot, hogy szeretsz akkor is, amikor más már nem tenné, én meghozom érted azt az áldozatot, hogy méltó leszek erre.

És ez nem jutalmazás-büntetés kérdése, nem ezen a szinten működik.

Visszatérve a gyerekekhez, mondok egy példát a kamaszlányommal: még csak pár napja volt nálam és persze hozta a kis kihágásait. Este 11-kor még ébren volt, pedig másnap korán kellett kelnie, megbeszéltük hogy legkésőbb 10-ig van fent, de ő kihágott.

Mivel kamasz, poénra vettem a figurát. Bementem a szobájába és ráüvöltöttem: "TE MÉG MINDIG FENN VAGY?! EZERSZERMEGMONDTAM HOGY szeretlek!" - az utolsó szónál hirtelen hangszínváltozás, mézesmázos hang.

Persze a mondat elején savanyú meglepettség volt az arcán (na itt is.. :S), a mondat végén teljes döbbenet. Öt percen keresztül úgy röhögött, velem együtt, hogy folyt a nyála, potyogtak a könnyei, úgy kellett feltörölni papírzsepivel, ettől persze még jobban röhögtünk.

Soha többé nem kellett neki mondani hogy időben feküdjön le. És így tovább, így lett felhozva.

Ezt mindig lehet variálni, a saját egyéniségünket belevinni, de a végső üzenet a lényeg: szeretlek és kiállok melletted.

... folytatva egy gondolattal: Ha megvan a bizalom benne, mert átment az üzenet, valószínűleg el fogja mondani hogy miért csinálta.

Ezen kívül, nyilván akkor van értelme az egésznek, ha valóban szeretjük (pl. a házastársunkat, a gyereket nyilván szeretjük, ez nem kérdés). Ha nem, akkor vagy megtaláljuk ezt újra magunkban, vagy csak álszentség volna azt üzenni hogy szeretjük. Az egy másik történet.

Azt is szeretném ha a tiszta volna, hogy ez nem egy technika vagy egy módszertan. Nem egy módszer, hogy hogyan manipuláljuk a gyereket vagy a párunkat azért hogy jobb gyerek, jobb ember legyen, hanem annak a módja, hogy hogyan ne takarják el az érzelmi alapú reakciók a valóságot és az egyetlen igazi, lényeges és fontos tényt: szeretjük őt. És hogy minden más másodlagos.

Ahogy a szülő-gyerek kapcsolatban sem a gyerek a probléma, úgy a párkapcsolatban sem a másik fél a probléma. A probléma a csapda, a kényszerpálya, amelybe belekeveredtünk (amelybe szinte mindenki belekeveredik, ez népbetegség), és mi bajtársak vagyunk a helyzetben a problémával szemben. A bajtársak pedig összefognak, különben "nem élik túl". :)

Nagyjából bírtam csak elolvasni, mert épp sík ideg vagyok, bár már nyugodóban.

Nálunk most épp az esett meg, hogy nem csaptam oda, nem is kiabáltam, hanem már én sírtam, hogy vajon miért

(valahol persze tudom miért: Mert jobb játszani) nem lehet összepakolni addig amíg szépen kérem. Odakísérem, tudja mit várok el, igazán nem is nagy dolog elrakni a játékait. 3x szépen kértem, erre csak több játék került elő.

Nem hiszem, hogy ellenem szólt, nem rosszindulatúak a gyermekeink, értem, hogy játszani jobb.

De tudják, hogy a végén általában ő sír (a fiú) mert olyan rosszul esik neki, ha rámerünk erősebben szólni.

De hogyan másképp kérjük már meg ? Hogyan érjük el, hogy vagy viselje, ha rászólunk sírás nélkül, és pakoljon el, vagy kihagyjuk a sírást, és pakoljon el .

Én jó vagyok empátiából, voltam gyerek, emlékszek dolgokra, érzem értem amit gondolnak, éreznek legtöbb esetben. Ez az egy, hogy csomószor kell mondani valamit és a vége sírás, mert nem érti meg hogy nálam is van egy töréspont (persze, hogy nem érti !).

Hogy kell ezt kezelni ?

Kedves pszichológus apuka kisegítene ?

Még annyit, hogy emiatt épp tegnap voltunk már neurológusnál, hogy van e ADD-je, van is, de azt is abból állapították meg amit mi elmondtunk. Nem voltam elájulva az effajta diagnosztizálásnak, de ez van.

Tanácsot nem különösebben kaptunk, csak egy könyvecskét, és interneten találnivalót ezügyben, amit én már magamtól megtaláltam, és csináljuk, és na jó, vannak jobb napok is. De suliban elsőben, a tanárnéni is fárad már a nem figiyelésbe. Oda majd megyünk beszélgetni, hogy mostmár, hogy van diagnózis hogyan lehet a gyermekünk segítségére lenni suliban is.

Köszönöm, ha válaszol !

Kedves 27-es Anyuka,

Megértem hogy síkideg, valóban el tudnak pattanni az ember idegei egy idő után. Nem könnyű úgy látni a kiutat, de még a lényeget sem, hogy az ember éppen benne van a szituációban és több dolog is stresszeli és nyomasztja, főleg manapság.

A neurológus véleményére (amit kegyed is látott, hogy hogyan állapította meg) magam sem adnék, általában az ilyen diagnózisok tudják létrehozni a problémákat vagy a még nagyobb problémákat.

Nem tudom hány éves a kisfiú (gondolom 3-5 lehet), és ki tudja hogy nála milyen előélete van ennek a problémának, de talán nem fogunk mellé, ha egyszerűen csak leteszi ezt a problémát és elvárást, leül a kisfia mellé, átöleli és egy közös programot csinálnak a rendrakásból. Ha a gyerek ebből ellenjátékot csinál (pl. kiveszi/előveszi amit eltettek), akkor szükséges vele még ezt is együtt játszani, nyugodtak lehetünk: meg fogja unni egy pozitív érzéssel a végén. Ha így élvezi és parádézik, az a jobbik eset, ha pedig dacosan és makacsul/lázadóan veszegeti elő ismét a játékokat, akkor sincs igazán súlyos gond, csak kicsit súlyosabb a helyzet, ebben az esetben már működésbelépett a tesztelgetés, tehát csak még több szeretetre van szüksége. (Nyilván ehhez időben, akár egy órával a lefekvés előtt el kell ezt kezdeni, hogy ne fussanak ki az időből).

Arra gondoljon kedves Anyuka, hogy éppen a gyerek önértékelését és önképét formálja, igazából a személyiségét magát, egyben a kapcsolatukat, ezt pedig a játék és a közös élmények tudják a legjobbá tenni.

Két lehetséges folyamat játszódik le ilyenkor a kisfiában:

1. Kisebb korban még nem fogja fel a tetteinek érzelmi következményeit, hanem úgy nézi a valóságot, mintha az egy játék volna, amely vagy úgy működik ahogyan szeretné, vagy nem. Valamilyen érzelmi igénye van a gyereknek, amelyet meg szeretne kapni (a feltétel nélküli szeretet idénye), de nem kapja meg, és azt hiszi, hogy ha folytatja a tevékenységet, egyszercsak úgy kezd működni a szituáció, ahogy igényli. Nem fogja fel, hogy a szülőnek másnap dolgoznia kell menni, nem fogja fel még a szabályokat, és nem is akarja felfogni, amíg a szabályok és a szabályok betartatása a szeretetet cáfolják az ő szemében.

2. Ha nagyobbacska és így ezeket már felfogja, akkor pedig az lehet a háttérben, amit korábban már írtam. Szégyelli magát, de nem képes, nem akar azonosulni azzal az önképpel, miszerint ő boldogtalanná teszi a szüleit, illetve hogy ő rendetlen. Ez egy valóban totális ellentmondás, mivel épp ezért nem rakja el a játékokat (tehát létrehozza és fenntartja a rendetlenséget), de ez az ő számára érzelmi kényszerpálya.

Valamilyen igénye van tehát. Ez lehet az is, hogy egyszerűen csak szeressék, és lehet az is, hogy ő magától akar rendet rakni. Ez nem tudatos, legalább is kicsi korban még nem tudatosodik, nagyobb korban meg ha tudatosodik is, általában nem vallják be, mert akkor kikényszerített eredményt kapnának.

Nem tudom melyik eset állhat fent az ő esetében, de akárhogy is, a megoldás nagyjából ugyanaz, illetve útközben meg lehet állapítani, ki lehet tesztelgetni, hogy csak a szeretetre vágyik-e, vagy az önállóság lehetőségére.

Az önállóság lehetőségéről azt kell tudni, hogy gyerek-felnőtt egyaránt addig nem lesz önálló valamiben, amíg megkérik rá, ugyanis a kéréssel, emlékeztetéssel megfosztják az önállóság lehetőségétől. (És aztán jönnek a tesztelések, minél többször fosztották meg, annál több, és így kialakulnak a játszmák, melyeknek köszönhetően végül általában szétesik a kapcsolat, mert a sok tesztelés során a felek végképp elárulják egymást.)

Az asszony, akin mindig számonkérik, hogy miért nem áll már neki a vacsora elkészítésének, nem fog önállóan nekikezdeni, vagy ingerülten, komoran, hibákat vétve. A kamasz nem fog önállóan rendetrakni a szobájában, felporszívózni stb., amíg emlékeztetik rá, amíg számonkérik a késedelmet, mert amint ez megtörténik, lehetetlen önállónak lennie, mivel már megkérték, emlékeztették, számonkérték. :)

Szóval ha egyszerűen leteszi a konfliktust és melléje áll (ül), némi türelemmel (talán sokkal, az adott esettől függően) minden lehetséges esetben kivezetheti a labirintusból, amely elválasztja őt a rendes és szófogadó kisfiú állapotától (önismeretétől). Ha ez szülőként a nehezére esik, érdemes arra gondolni és erőt meríteni, hogy amikor kamasz lesz vagy felnőtt, mindent odaadna érte, hogy újra kicsi legyen és együtt rakhassanak rendet vagy játszanak a rendrakással. Vagy épp együtt ülhessenek a lecke fölött.

Mihez vezethet ez: idővel kielégíti a gyerek rejtett érzelmi igényét (tudom ez eléggé mechanisztikusan is hangzik), és így egy nagyon jó érzéssel fog eltelni, amit nehéz így megfogalmazni, de lényege a szeretve levés és minden ehhez kapcsolódó önismereti momentum, ami a legfontosabb személyiségi alap. Ebben benne van az is, hogy ő egy értékes tagja a családnak, és önállóan az.

De még ekkor is lehetséges, hogy újra előjön a probléma, akár más területen. Ez csak azt jelenti, hogy újra megjelent az érzelmi igény, vagy pedig tesztel; lényegében így vagy úgy, de "repetát kér" a szeretetből.

Kedves pszichológus Apuka!

Nagyon szépen köszönöm a válaszát és ki fogom biztosan próbálni ezt a "módszert". Megfogadom a tanácsát,remélem működni fog :-). Még egy kérdésem lenne! Mit lehet akkor csinálni amikor este lefekvésnél kb 10-szer vissza kell vinni az ágyába,mert mindig felkel és átjön hozzánk,hogy ő ott akar aludni....Sokszor olyan hisztit levág,hogy csak nézünk.... Azt hozzá teszem hogy van amikor megengedjük neki,hogy ott aludjon el mellettünk (általában hétvégén) majd miután elaludt átvesszük a saját ágyába.

A kis édes..! :D Nagyon szereti a szüleit.

Bízom benne, hogy ez így elegendőnek bizonyul. Annyit észben kell tartani, hogy az esetleges pillanatnyi sikertelenség csak azt jelenti, hogy még nem találták meg és nem szólították meg a gyerek rejtett érzelmi szükségletét. Játékosan, szeretettel meg lehet próbálni felderíteni. Nagyon fontos hogy mindig mellette álljunk, mert a gyerekek nagyon kiszolgáltatottak tudnak lenni. :)

Tehát ez a szituáció (a szülőkkel alvás) kulcsfontosságú, mert a kompromisszumkészség, a kölcsönös tisztelet, szeretet próbája és mintája is a gyerek számára.

Fontos hogy legyenek keretek, de az is, hogy a keretek elfogadhatóak legyen a gyerek számára, mert akkor szimpatizálni fog a keretekkel, élvezni fogja az együttműködést. (Ha a keretek egyáltalán nem tartják tiszteletben a gyerek igényeit, akkor arra tanítjuk, hogy a keretek, a szabályok rosszak, ez lényegében a lázadás és részben a borderline előszobája is. A borderline-hoz kell még következetlenség és így sok árulás.)

A gyerek egyrészt üzeneteket, válaszokat kap a kimondatlan kérdéseire, másrészt megtanulja a reakciók alapján a problémakezelést, kompromisszumkészséget és a kölcsönös tisztelet gyakorlatát (vagy a hiányát).

Ez azt jelenti, hogy kompromisszumokat kell kötni vele, meg kell állapodni valamiben és ahhoz tartani magunkat (_egyszeri_ eseti kivételek még beleférnek, ettől párnázottak lesznek a keretek).

Tehát kezdjük azzal, hogy miért szeretne ott aludni: mert valamiért érzelmi szükséglet a szülők közelsége (most hogy ezt erősíti-e esetleges félelem a szobájában, az egy dolog, erről egyébként nyugodtan el lehet beszélgetni könnyed stílusban).

Amin belül lehet lavírozni, az a következő (egyénileg variálva, ahogy a szituáció, a lehetőségek hozzák):

1. Néha lehet gyereknap is, ha kivitelezhető, néha ott aludhat (pl. amikor másnap nincs munkanap, tehát nem vészes egy kis forgolódás ott mellettünk). Néha "győzhet" ő is.

2. Kompromisszum lehet az is, hogy "anyuci fekszik melléd és fogja a kezed, amíg elalszol (rendben..?)"

3. Kompromisszum időben, alkalmak számában.

Például kedd van és a gyerek szeretne velünk aludni, de péntekig munkanap van.

Kompromisszum: Holnap korán kell kelnünk és fontos hogy kialudjuk magunkat. De tudod mit? Most melléd fekszem és melletted maradok, amíg elalszol. (Ez mindig jelentsen érintést is, kézfogást, esetleg ölelést a terep adta lehetőségek szerint. Idővel ezt lehet lazítani, leépíteni. Ha nem építjük le, úgy lehet úgymond elkapatni a gyereket. Ha nem építjük le, ő az úr. Ha együttműködünk, de leépítjük, mi a szülő.)

Ezután esetleg felébred és látja hogy már nem vagyunk ott, kezdetben előfordulhat hogy mivel nem fogja fel hogy közben elaludt, csak azt látja hogy anyu hirtelen eltűnt, érthető hogy igényelni fogja. Ilyenkor vissza kell menni és hát ez itt már sokrétű lehet, egyéntől, ráérzéstől függ, de a lényeg hogy érezni, tudni akarja hogy szeretik, lehet mondani neki, hogy már elaludt és azért jöttünk ki, de nagyon szeretjük és nyugodtan aludhat. Az is lehet, hogy még igényelni fog még egy-két percet: engedünk neki, de a kereteket mi szabjuk meg. Lehet neki példákat hozni arra hogy máskor, másnál milyen keretek vannak és hogy azok milyen jól beváltak (csak nyilván az ő nyelvén elmondva).

Másik példa: Péntek van (és nem volt korábban szó a péntekről), és velünk akar aludni.

Keretek és kompromisszum: Ma velünk aludhatsz (lehet hogy nyugtalan éjszaka lesz, el kell fogadni), és holnap egyedül alszol.

Az is lehet hogy akkora az érzelmi igénye, hogy rendszerességben kell megegyeznünk, pl. minden pénteken velünk aludhat egy darabig. (Fontos hogy egy darabig.)

Ezek nem örökéletű dolgok, nem kell annak lebegnie a szemünk előtt, hogy mostmár örökké így lesz. A gyerek kis akkumulátora fel fog töltődni és egy idő után a "nagyfiú" már nem fogja igényelni ezeket.

A kompromisszumok kereteit néhány hét alatt lehet tágítani és végül leépíteni ezt az együttalvást, fokozatosan. Mindig pozitív üzenettel, pl. mert már nagyfiú vagy.

Az eredmény az lesz, hogy

1. A gyerek "érzelmi akkumulátora" feltöltődik.

2. A kompromisszumnak köszönhetően kölcsönös tiszteletet gyakorolt: őt is tisztelték és ő is tisztelhetett, és ez pozitív élmény.

3. Szívesen együtt fog működni a keretekkel, bízni fog a szülőkben és az általuk szabott korlátokban.

Mindez (hasonlóan eljárva más hasonló igényeknél, nem csak ebben a konkrét esetben) néhány nyugtalan éjszaka után egy együttműködő, konstruktív és tisztelettudó személyiséget fog eredményezni, tehát később ez sokszorosan megtérül. Egy kamasz, aki bízik a szüleiben és tiszteli őket, miért lázadna? :)