Mennyi idős kortól kaphat ki a gyerek?

Gratulálok a gyerkőchöz, örülök hogy működik a módszered. A gyerekek nem egyformák, és tök jó ha jól kezelhető és nincs szükség komolyabb fegyelmezésre. Alapvető hogy értelmesen elbeszélgessünk a dolgokról amint megérti, és persze ha érzi hogy szereted, simábban megy. Ha jön a második, az elsőnél ez legtöbbször igen nagy törés, és sok esetben a csintalanság az eszköze, hogy újra középpontba kerüljön. Bár még mindig ugyanúgy szereted, sokkal kevesebb időd lesz csak rá figyelni, és így az újabb helyzeteket kezelni. Legyen úgy, hogy ezután is minden szituációt meg tudj beszélni vele szeretettel, és kívánom menjen minden rendben. Mondom, nekem sem kellemes belegondolni sem a fenyítésbe, de szükség van olyan korlátokra, amikben biztos vagyok, hogy sosem lépi át a gyerek, mégha éppen a saját problémáját is látja a legvégzetesebb dolognak. Van egy csomó olyan dolog is, amire már picikorában is meg lehet tanítani egy apró kézre legyintéssel. (NEM IDIÓTA GYEREKPÜFÖLÉSSEL) Pl, nyugodt lehetsz, hogy az asztalon felejtett üvegpohárral nem kezd játszani, ha következetesen de szeretettel a kezére legyintesz. Néhány alkalom, és társul a legyintés meg az üvegpohár. Ugyanez igaz a hajcibálásra. Nyilván ha a saját haját cibálja, az fáj neki. A tied nem fáj, de ha odalegyintesz párszor, rögzül benne hogy nem jó dolog hajat cibálni. Még csak nem is sír, de pár próbálkozás után felhagy vele. Ez egyszerű tanulás, még mielőtt szóval megértethetnéd vele hogy anyának fáj...

A normális fenyítés célja tanítás, és nem dühkitöltés. Még egyszer, sajnálom, hogy a szüleid ezt csinálták veled...

Apám is így vélekedett, hogy a fenyítés hatásos. 11 éves koromba váltak el a szüleim. Addigra kb 4x tört el bordám, egyszer betört a fejem és két hétig voltam kórházba. Kb 6x volt eltörve az egyik kezem és a lábam 2x. Csak egy kis "atyai pofon". Ebből egyszer érdemeltem meg amit kaptam, mert elmentem otthonról szó nélkül és kb 3 óra múlva mentem haza. Igaz akkor se kellett volna eltörnie az egyik bordámnak. ja teszem hozzá mai napig ha találkozunk nincs olyan alakalom h ne ütne meg. De megmondtam neki az utolsó alkalomnál, h lehet h nekem fáj egy darabig, de ő egész életére elvesztette a lányát! Bírkózzon meg ezzel a gondolattal, mi volt a reakció, akkora pofont kaptam h nekiestem a szekrénynek és felrepedt a szemöldököm. Tiszteltem apámat, szerettem, de soha életembe nem fogok megbocsájtani neki! Ráadásul rendőr. Van új családja ahol van két gyerek, és láttam minden egyes alkalommal mikor ott voltam, h a két "idegen" gyerekkel h bánt, puszilgatta ölelgette őket. Soha nem szólt tájuk ha vmi olyat csináltak amit nem kéne, még a hangját se emelte fel velük szembe. Ezt érdemli a saját gyereke? Lehet h bennem van a hiba, mai napig ezen gondolkodok, de nem tudom mit tehettem amivel ezt érdemelte tőle.

17/L

Kedves 17.15!

Neked van gyereked? És tényleg működik nála a kézre legyintés? Mert akkor valószínűleg az enyém a defektes, mert nála nem. Olvastam én is "csodálatos" gyereknevelési könyvekben, hogy ezt így kell csinálni, ki is próbáltam, meg se kottyan neki. El sem húzza a kezét, annyira jelentéktelen a fájdalom a napi sokszori eleséseihez képest.

Láttál te már járni tanuló kisgyereket? Tudod te azt, hogy hányszor vágódik el ilyenkor a gyerek egy nap, hányszor veri be a fejét, ami nagyon fáj neki? Pár percig sír, mint a veszedelem, aztán lekéredzkedik az anyja öléből, és nekiindul újra. Szép is lenne, ha a fájdalom arra tanítaná, hogy nem szabad próbálkozni! Ha nem vonja - nem vonhatja - le ezt a következtetést, akkor szerinted megtanulja, hogy nem nyúlunk az üvegpohárhoz, mert apró csípő érzés kíséri?

Egyéves kisfiamat nemrég pár percre beszíjazás nélkül tettük be a babakocsiba. Persze kizuhant, felsértette az arcát, nőtt egy pukli a homlokára. Kb. öt percet sírt keservesen, aztán amikor visszatettük (persze immár bekötve), újra ki akart mászni! Nem tanulta meg, mert a kíváncsisága sokkal erősebb volt a fájdalomtól való félelemnél!

Normális vagy!? Mi az, hogy mennyi idős kortól?! Anya

vagy apa vagy Te?! Nem szégyelled magad!? Nem sajnálnád a

gyerekedet nagy marha felnőtt létedre ütni-vágni? Te sze-

mét! Nagy dicsőség egy picit egy felnőttnek megverni!

Miért nam egy díjbirkózónak mész neki, te hülye? Piszkos

szemét vagy, te nyomorult! Engem is vertek, ököllel, szíjjal, tenyérrel, ahogy jött! Nem tudtam tornaórán mit hazudni, hogy miért vagyok kék-zöld-sárga. Mert az anyám

ideges volt! Miért nem erőssebbel kezdesz? Mert attól

fosol, hogy elhúzza a nótádat! A gyereknek bezzeg nekimész? Te gyáva, szemét szar!

Elnézést kérek a csúnya szavakért, de annyira felháborított ez a kérdés! Egy csomó gyermekkori emlék

szakadt fel bennem! Engem is gyakran vertek, főleg az anyám. Beteges, minden telet szinte végig ágyban töltve telt a gyermekkorom! Pedig kitűnő tanuló voltam, az ált.

isk. 8 évéből 5-öt "jeles" átlaggal zártam. Abban a 3 évben pedig, amikor nem lettem kitünő, mindig a tornával

rondítottak bele a bizonyítványomba. És mégis minden ap-

róságért vertek! Megmostam a kezem, nyúltam a törölközőért, lecseppent egy csepp víz, anyám már tarkón vágott! Mert ő mindig ideges volt. Aztán '88-ban

öngyilkos lett! Megtehette volna hamarabb is! Akkor talán

nyugi lett volna a házban! Én imádom a gyerekeket, de úgy

alakult, hogy nekem nincs egy sem! Míg élek, fájni fog, hogy így alakult az életem!

A gyerekek erkölcsi színvonalával kapcsolatban ajánlom Csáth Géza novelláit (A kis Emma, Anyagyilkosság), az Iskola a határont, vagy az alsóbb néposztályok életéről a Puszták népét. Csodálatos erkölcsi magaslatokat mutat be.

Arra viszont nem válaszoltál, hogy a kézrecsapós módszer működött-e a saját gyerekeidnél, mert tapasztalat nélkül elméleteket gyártani, aztán azokat másokon számon kérni nagyon egyszerű.