Más is érzi tehernek az anyaságot?

Egyedül nevelem a 3 gyerekem. (4,6,12 évesek)

Az apjuk bántott végül családi nyomásra elköltözött tőlünk. Már a kapcsolatunk évek óta halott volt sajnos így engem ez nem viselt meg. Viszont a gyerekekkel nem törődött igazán soha, csak üvöltött velük minden miatt. Mióta nem lakik itt egyszerűbb az életünk sokkal nyugodtabbak a hétköznapok. Viszont én megismertem egy férfit néhány hónapja. Komolynak tűnt és tényleg jól megvagyunk. Vagyis lennénk. Csak a gyerekek... egyszerűen nem fogadnak szót, szemtelen és hálátlan a viselkedésük nem értékelnek igazából semmit. :( most ezzel a férfivel szakítottunk. Békésen és normálisan meg beszélve mindent de fáj. Tudta a gyerekeimet hogy vannak, és mindent megtett hogy működjön a dolog de a gyerekek viselkedés kiboritott engem és őt is végül.

Előtte is volt egy férfi az életemben ott is voltak gondok a gyerekek viselkedés miatt :( egyszerűen mindent megteszek értük, és mégis azt érzem hogy a fiatalságom a legjobb éveimet magányosan fogom eltölteni miattuk. Nem hat rájuk a szép szó, a csúnya szó, a büntetés. És valahigy azt érzem hogy a lelkem kezd beleroppanni az anyaságba. Család messze van, a barátok is élik az életüket. Csak én vagyok egyedül. Nem tudunk kimozdulni mert egyszerűen kezelhetetlenek sokszor főleg a két kisebb. Tudom hogy ez az életkoruk miatt is van de tényleg.... még évekig ne menjünk sehova, míg a kicsi is lesz vagy 10 éves??? Teljesen el vagyok keseredve. Szeretem a gyerekeim ők a mindeneim. Viszont az elmúlt 1-2 évben tényleg azok voltak a legjobb napjaim, élményeim amik nélkülük voltak. Egyrészt nyilván szégyenlem magam emiatt, másrészt azt érzem hogy lassan idegileg és lelkileg is roncs leszek miattuk. Már előre rettegek ha kezdődik a suli mi lesz a nagyok miatt :(

Bocsi ha hosszú lett, igazából csak jól esett leírni.

Egy megtört anyuka