Miért nem gyászol a gyermek, miért teljesen érdektelen a nagyszülők halálával kapcsolatban?

Emlékem van a nagymamàm haláláról, temetésről

11 éves voltam.

Nem viselt meg..

A temetésen pityeregtem, de emlékszem ahogy állok csak a többiek szomorúsága fogott meg.

Annyira, mint most egy távolibb ismerős esetén.

( volt osztálytárs szülője)

Pedig nekem a nagyim 7-8 éves koromig velünk élt.

Szóval nem tart ott érzelmi szintben..

Csak mert a gyerekek jól látják még a dolgokat,tudják a halál az élet része, bármennyire is fáj teljesen természetes és nem is szabad mumusként kezelni. A gyász nagyrésze önmagunk sajnálása,mert tovább élünk a szeretet személy nélkül.

9 evesen nekem sem volt nagy trauma a papám halála, ellenben 14 évesen a masik nagypapámnál már mashogy éltem meg. De én pl sírás helyett sokszor nevettem kínomban, hihették erre is,hogy engem nem érintett meg, pedig de nagyon is.

8 éves koromban halt meg nagypapám. Szerettem, ő tanított meg sakkozni. A mai napig emlékszem, mikor elmondták a szüleim, hogy meghalt. A konyhában álltunk, anyukám összeborult apukámmal, aztán velünk, és sírtak. A tesómmal néztük őket, és nem értettük az egészet. Emlékszem, hogy átfutott az agyamon, hogy most akkor nekem is sírnom kellene? De nem éreztem semmit. Később sem, és azóta sem, pedig már felnőtt vagyok és van két gyerekem. Ha hangfelvételen hallom a hangját sem kap el a sírás. Egyszerűen kicsi voltam akkor még ehhez.

Nagymamám 20, apukám 21 éves koromban halt meg váratlanul. Most, ahogy ezt írom is már bekönnyezett a szemem, pedig 14 év is eltelt azóta. Nem lettem pszichopata, ha ezért aggódsz.

Az én fiam 8 éves volt, mikor meghalt anyukám, ő nagyon sírt és utána is minden nap sokszor emlegette, hogy hiányzik a Nagyi és bárcsak még velünk lenne (stb.,stb.) A nagyobbik fiam 13 volt, amikor meghalt és ugyanezt éltem át, mint te: ő nem sírt egyáltalán és teljesen ugyanúgy élte tovább az életét, mint annakelőtte. Beszélgettem én erről pszichológussal és ő azt mondta, hogy egyrészt mindenki másképp éli meg a gyászt, másrészt érdemes beszélni közös régi emlékekről, meg úgy általában a nagyszülőkről, az segít neki is feldolgozni.

2-3 héttel a Nagyi halála után elcsíptem fél füllel egy beszélgetést (ők másik szobában voltak), ahol a kisebbik furcsállva kérdezte a nagyobbiktól, hogy ő miért nem sír, hiszen meghalt a nagyi. Mire mondta a nagyobbik, hogy azért, mert ő nem sír, még legbelül nagyon szomorú.

Úgyhogy azt tudom mondani, hogy nem baj, ha valaki nem sír, sőt - de érdemes azért beszélgetni vele.

Nagyon sajnálom azt a gyereket, akit a rokonai azzal nyaggatnak, hogy miért nem sír, ill. újra meg újra szóba hozzák a nagyszülő halálát azzal a célzattal, hogy a gyerekből szomorúságot csiholjanak ki.

Kérdező, ha a szülők helyében lennék, én eltiltanálak a gyerekemtől. És megmondanám, hogy mindenki úgy gyászol, ahogy tud, ebbe más ne szóljon bele.

Gyermekem 6 volt amikor a mama meghalt. Semmi reakció nem volt hetekig hónapokig, és nem akart róla beszélni.

Aztán egyszer egyik este nem akart elaludni, majd elkezdett sírni, ölelt, mintha nem lenne holnap és kérte hogy én sose hagyjam úgy el, mint a mama. Másnaptól kezdett óvatosan kérdezni hogy milyen hely az ahol a mama lakik most.

Most anyák napjára és készített rajzot neki, és szokta mondani hogy kár hogy egyre kevésbé emlékszik rá, de tudja hogy milyen jó volt vele