Hogy segítsek lánytesómnak ha az SNI-s gyereke reggelente nem akar iskolába menni?

"17-es, még mindig tőled szeretnék kérdezni: miben nyilvánul meg így felnőtt korodra hogy autista vagy? Saját megítélésed szerint javultak azok a dolgok, amik pl gyerekként problémát okoztak? bocsi, nem akarok vájkálni csak kíváncsi vagyok."

Engem csak felnőttként diagnosztizáltak, vagyis soha nem kaptam semmilyen fejlesztést és nem is voltam SNI gyereknek címkézve gyerekkoromban. Úgyhogy teljesen más eset vagyok, mint egy olyan személy, akit már gyerekkorában diagnosztizáltak és megfelelő támogatást kap. A szüleim nem tudták, hogy autista vagyok, viszont a problémáimat érzékelték, és nagyon rossz módszerrel kezelték. Visszautasították, amikor pedagógus javasolta nekik, hogy vigyenek el gyerekpszichológushoz, mert szerintük csak simán meg kell nevelni a problémás gyerekeket. Arra neveltek, hogy nem az érzéseim és kényelmem fontos, hanem az, hogy a világ normálisnak lásson engem. Azt tanították, hogy mindig az lesz, amit ők akarnak, és hogy mindig nyomjak el magamban bármilyen számomra kellemetlen vagy nehéz dolgot. Nem volt szabad pl. kifejeznem, ha zavart valami túl zajos, fényes, rossz állagú stb. dolog, erőltették, hogy úgy játsszak a játékokkal, ahogy a "normális" gyerekek ahelyett, ahogy nekem érdekes lett volna, megbüntettek, ha félreértelmeztem valamit, amit félreérthetően fogalmaztak meg, és hasonló dolgokra emlékszem gyerekkoromból. Mivel féltem tőlük, igyekeztem megfelelni nekik, égy látszólag megtanultam beilleszkedni a neurotipikus világba, viszont soha nem éreztem jól magam, amikor egyedül voltam és senki se látta, akkor rengeteget sírtam és dühöngtem, és ezek az elfojtások és a maszkolások később olyan mentális problémákhoz vezettek, amiket évek óta próbálunk terapeuta segítségével helyre hozni. Miután elköltöztem a szüleimtől, látszólag visszaesett az állapotom, mert kevesebb dolgot tudtam önállóan megcsinálni, de valójában csak az történt, hogy már segítséget kérek vagy alternatívákat keresek az olyan dolgokhoz, amiket túl stresszes lenne egyedül és/vagy a társadalmilag elfogadott módon megcsinálnom, és megértőbb emberekkel vettem körül magam, akik előtt szabadabban ki merem fejezni, ha mondjuk valami zavar, így nem telítődök túl stresszel és ingerekkel. Nem mondom, hogy minden tökéletes, mert a világ még így is a neurotipikus emberek igényeihez van igazítva, és gyakran van problémám olyan dolgokkal, amiket más simán megcsinál, de már felfedeztem magamban olyasmit is, ami viszont nekem megy sokkal jobban, mint a neurotipikusok nagy részének, és ilyen gyerekkoromban nem igazán volt. Általánosságban véve is sokkal jobban érzem magam és már nagyon régóta nem volt meltdownom se.

Hogy ne csak magamról pofázzak, hanem a kérdéshez is tegyek hozzá még valami hasznosat, szerintem aki SNI gyereket nevel, annak nagyon hasznos lehet, ha felveszi a kapcsolatot olyan felnőttekkel, akik hasonló gondokkal küszködtek gyerekkorukban és van személyes tapasztalatuk.

20: hehe, 2 hete járunk karatézni. Eddig tetszik neki.

A kérdésre visszatérve.

Én tényleg leülnék a gyerekkel beszélgetni. Nem reggel, amikor sietni kell, hanem mondjuk délután, iskola után. Mesélje el, mi történt az iskolában. Melyik tanár kedves vele, melyik kevésbé. Hogy jön ki a társaival. Kivel szokott játszani stb.

Az enyém szerencsére eléggé közlékeny, le sem lehet lőni, mindent elmesél. A saját szemszögéből, persze. Ha sokat beszélgettek vele, el fogja mondani, hogy mi az, ami zavarja az iskolában. Esetleg beszélnék a tanárokkal, hogy ők mit látnak, mi történik az osztályban. Van-e barátja, piszkálja-e valaki.

Ha tanár miatt szorong, az nehezebb dió, mert ők elég ritkán ismerik be, hogy bármit rosszul csináltak, és nem szeretik a kritikát.

Ha esetleg elmeséli, hogy XY tanár goromba vele, akkor el kell neki mondani, hogy a tanár is egy ember, és biztos neki is vannak problémái, azért ideges. Vagy talán az is lehet, hogy nem kedveli őt, nem kell mindenkit szeretni. De sajnos ő a főnök, mindig neki van igaza. Viszont szerencsére nem lesz mindig az életének a része.

Az én fiam viszonylag elfogadta már, hogy a tanárok folyton ordibálnak velük. Elég rossz az osztály, szóval nehezen bírják a tanárok idegileg.

Egyébként ha sni-s osztályba jár, akkor a nyakamat rá, hogy nem bírja elviselni a többieket. A magatartászavaros gyerekek általában még nehezebben viselik a többi magatartászavaros gyereket.

22-es vagyok, köszi. Sajnos jórészt felnőttek vannak a karateedzésen, szóval haverok nem lesznek, de az egyik barátjával járnak. Amíg az a srác meg nem unja, szerintem ő is menni fog.

Amúgy az enyém integrált iskolába jár, de itt is nagyon sok a bolond, rosszindulatú gyerek, és velük nehezen jön ki. Általában 3 gyerekkel van konfliktus, de miattuk már mondogatta, hogy másik iskolába akar járni. De rosszindulatú gyerek mindenhol van, és az ilyen típusú gyerekeket, mint a fiam, sajnos megtalálják.

Nekem abból a szempontból könnyebb, hogy én itthonról dolgozom, mi sokat beszélgetünk, általában elmondja, ha valami zavarja, de még így is elég nehéz megoldani, mert a többi gyerekre sajnos nincs ráhatásom. A sajátomra is alig.

Minden osztályban van hülye. Amúgy ez már a második iskolánk, én azért sem gondolom, hogy az iskolaváltás a hosszú távú megoldás. Mert olyan nincs.

Az első iskolában is megtalálták a fiamat. Ott egy híres színésznő fiával járt egy osztályba, akivel szerintem senki nem foglalkozik, viszont mindene megvan. Ő módszeres terveket eszelt ki arra, hogy melyik gyereket hogyan fogja kicsinálni. Másik szülőtől is hallottam. Ijesztően gonosz feje volt amúgy a kisgyereknek, a Sátánka című film jutott eszembe róla mindig. Most nevet nem fogok mondani, de cikkek jelennek meg róla, hogy micsoda idilli család, meg milyen cuki, okos a kisfiú. Ja, aha. Amúgy a tanárok semmiért nem szóltak neki, semmiért! Onnan végülis eljöttünk, a mostani suliban is elég hamar megtalálták a fiamat, de szerencsére az alsós tanítónő elég jól kezelte a helyzetet. De sajnos a gyerekek természetét, az otthonról hozott viselkedésformákat nem tudta megváltoztatni. Most felsőben eléggé el vannak eresztve, tanár bejön, megtartja az órát, kimegy. Semmit nem tudnak arról, hogy mi megy a háttérben.

Szerintem ha kb. évente másik iskolába járnánk, akkor lenne jó, mire kiismerik egymást, és kiidegelik egymást, váltunk. Kár, hogy nincs minden utcában egy iskola.

Ma reggel megint volt nálunk is egy kis pityputty, hogy ő nem akar iskolába menni.

Tegnap belevágta egy kislány a fiam kezébe az ollót.

Elég elviselhetetlen a kiscsaj, és a fiam elővette az ollót, és beszólt neki, hogy levágom a hajad! Erre a lány kikapta a kezéből, és belevágta a fiamba az ollót. A tanár meg annyit mondott, hogy te kezdted.

Na, ezekről beszélek. Hogy ezek a gyerekek egymást is képtelenek elviselni. Én is megmondtam a fiamnak, hogy jutott eszedbe elővenni az ollót, és azzal hadonászni? Hát, ő csak viccelt, eszébe nem jutott volna tényleg levágni a haját. A másik gyerek meg komolyan vette, egyből az volt a válasz, hogy hát ő csak védekezett.

Mondtam neki, ollót nem veszünk elő táskából, Évikét meg messzire elkerüljük. Bár látod, nekem legalább elmondta, mi bántja, bár segíteni nagyon nem tudok rajta én sem.

Amúgy mint mondtam ez egy integrált osztály. Bár a fele problémás legalább. De még mik mehetnek egy sni-s osztályban?!

12 problémás gyereket? Nem lehet koordinálni. Én nem is tartom jó ötletnek az sni-s osztályokat, hacsak tényleg nem súlyosan fogyatékosok azok a gyerekek.

Ismerősöm fia ilyenbe jár, kékre-zöldre verve jön haza minden nap. A tanárok azt sem tudják mi van, vagy félrenéznek.