Valószínű sokaknak nem fog tetszeni a kérdés, de azok akik évek óta próbálnak teherbe esni és nem sikerül, miért nem fogadnak örökbe ahelyett, hogy csomó gyógyszeren, injekción és mentális szenvedésen átmenjen?

Én amióta nevelem a saját fiam, rájöttem, hogy alkalmatlan lennék az örökbefogadásra. Nem a szeretet miatt, nekem nevelőapám van, nekem a vérségi kötelék nem olyan jelentős, de egy rajtunk kívül álló ok miatt, a fiam egy évesen szerzett traumát, amivel a mai napig járhatunk korai fejlesztőbe. Az ő problémája a többi gyerekhez képest nem olyan súlyos, de mégis iszonyúan rányomja a bélyegét ez a dolog a hétköznapi viselkedésére, és ehhez nekem 250%os erőbedobással kell koncentrálnom, hogy a reakcióit minden értelemben (szavak, tettek, hangok, környezet), jól kezeljem, hogy ezt lassan feldolgozhassa. Én persze megteszem, és fejlődik is.

De ezek után elképzelni nem merem, hogy egy gyermek, aki gondozatlan terhességből, valamilyen eü problémával születik, majd élete legmeghatározóbb első éveiben nem egy, hanem számtalan lelki sebet szerez, melyet nem azonnal, hanem talán az örökbefogadás után kezdenek kezelni, az mennyire sokat szenvedhet majd a hétköznapi dolgokkal. Persze nekik is járna egy esély, de én megértem azt is, aki ezt nem vállalja, ez a szülőknek nem egy egyszerű dolog és minden tiszteletem annak, aki vállalja mindezek ellenére is.

#15

A férjemnek volt egy akkor még nem diagnosztizált szorongása, amit a TEGYESZ pszichológusa kiszűrt, emiatt nem adott alkalmasságot. Lehetett volna szakvéleményt hozni róla pszichiátertől, hogy minden oké vele, akkor zöld utat adott volna. De úgy láttuk, ez egy jel, hogy nem kell erőltetni. Utólag tudom, én sem voltam kész az adoptálásra, csak becsaptam magam: azért tűnt jó ötletnek, mert úgy, ha évek múlva is, de biztosan lesz baba, ami vérszerintivel nem garantálható. De hát nem így ment, és mi sem bizonyítja jobban, hogy nem is akartuk igazán, hogy az első akadálynál végleg visszaléptünk.

Azóta járt/jár szakemberhez, jobban van.

Nincsenek árvaházak. Gyermekotthonok(lakásotthonok) és nevelőszülői otthonok vannak. Az itt élő gyermekek többsége nem adható örökbe, mert a vér szerinti "szülei" tartják vele a kapcsolatot, akár nagykorúságukig.

A kevés örökbefogadható gyerekre hosszú éveket kell várni, 99%-uk vagy 3 év feletti, vagy roma származású, vagy valamilyen súlyos egészségügyi-, viselkedésbeli- vagy kötődési problémája van. Érzelmileg, értelmileg súlyos lemaradásban vannak, nem feltétlenül képesek szeretet adni, de fogadni sem. A hozott traumáiknak akár egy életre nyoma marad. Nem mindenki alkalmas az ilyen speciális gyerekek nevelésére.

Ezenkívül a szülők természetes vágya, hogy átéljék a várandósság örömét, az első rúgásokat, mozgásokat, hogy viszontlássák a saját és szeretteik fizikai- és személyiségjegyeit a gyermekükben. Nem beszélve arról, hogy a társadalom nem ismeri el őket teljes értékű szülőnek ("igazi" szülő alatt nég mindig a vér szerintit értik), és vagy lesajnálják ("szerencsétlen, nem lehetett sajátja"), fölöslegesen nagasztalják ("milyen csodálatos, jószívű ember vagy"), megkérdőjelezik ("nem félsz, hogy előjön a vére?"), lekicsinylik ("azért ezeket biztos nem lehet ugyanúgy szeretni, mint a sajátot"), vagy egyenesen gonosznak állítják be ("a gazdag, szívtelen meddő asszony elvette a szegény, szerető édesanya gyermekét").

Plusz ezerszer inkább a hormoninjekciók, mint egy TEGYESZ-es alkalmassági kálvária, ahol könyékig vájkálnak a lelkedben, otthonodban, párkapcsolatodban, pénztárcádban, fejedben.

Mert saját gyereket szerettünk volna. Az örökbefogadás egy nagyon nehéz dolog. Én rettentően tisztelem aki képes rá. Én féltem, hpgy nem fogom tudni úfy szeretni, ahogy megérdemelné, hogy életem végéig a kudarcomat látnám benne.

Nekünk sikerült egy vérszerintit összehozni, tesót már nem, de utána még elképzelhetetlenebb volt az örökbefogadás számunkra. Nem könnyű eset a fiunk, de rengeteg dologba olyan, mint mi, így megértem mit miért csinál