Valószínű sokaknak nem fog tetszeni a kérdés, de azok akik évek óta próbálnak teherbe esni és nem sikerül, miért nem fogadnak örökbe ahelyett, hogy csomó gyógyszeren, injekción és mentális szenvedésen átmenjen?

Rengeteget kell várni egy örökbe fogadó szülőnek, 6-8 év minimum.

Van hogy az apa bosszúból nem mond le a gyerekről, addig nem örökbe adható!

Nekünk végül összejött spontán 2,5 év után de ebben az egyben egyetértettünk a férjemmel,hogy örökbefogadást nem szeretnénk. Én évek óta gyerekkel foglalkozom,sokszor otthonos gyerekekkel/babákkal is. Kedveltem őket,de éreztem,hogy nem tudnám sajátomként nevelni. Ha valaki nem alkalmas erre,azt érzi belül,erre kár ítélkezni. Nem másnak kellene nevelnie,hanem nekünk, így nekünk kell tudni menne e. A férjem pl. szereti a gyerekeket,de sose tudott bánni máséval úgy igazán,nem is akart,a sajátjával viszont hihetetlen,annyit foglalkozik játszik vele a kezdetektől. Lányunk is apás. Sokszor bevallja amúgy mikor feljön ez a téma,hogy neki emiatt se ment volna,mert ő így érzi,hogy vérszerint is a sajátja a lányunk, örökbefogadottnál nem. Ezt el kell fogadni. Illetve én szerettem volna megtapasztalni a terhességet, érezni a mozgását, szülést. A várólistákról meg tényleg nem beszélve, egészséges újszülött évek kérdése,ha 30+ vágsz bele,gondolom jó eséllyel 40 évesen lesz.:( Egyébként ez borzasztó is. Mi úgy beszéltük lombikba belementünk volna,ha pedig nem jön,akkor maradunk ketten. Akkor ez van megírva.

Ennek ellenére nagyon felnézek,aki ezt végigcsinálja. Hatalmas feladat és erő kell ehhez. Nem mindenki képes erre,ezt hagyjuk meg azoknak,akiknek ez megy.

Igen kérdező, nem olyan egyszerű az örökbefogadás, hogy kihozol egy pár éves gyereket az otthonából, és akkor mindenki Happy. Nekem szerencsére megadatott, hogy gyermekem legyen, "csak" másfél évet vártunk rá, de bár tinikoromban nagyon szimpatikus volt az örökbefogadás gondolata, ma nem tudnám elkepzelni.

Teljesen lutri, milyen geneket fogsz ki, és ahogy fentebb is írták, általában kamaszkorban nagyon megvaltozhat a gyermek. Többször olvastam, hogy az örökbefogadott, kiskoratol fogva jólnevelt, kedves, igyekvő, udvarias gyerekben 12 évesen teljesen kiütköztek a gének, elkezdett lopni, csalni, elszökött otthonról, cigányokkal bandazott és teljesen kezwlhetetlen lett, hiába szerették nagyon és kapott jó nevelést.

A másik, hogy a gyermekotthonban nevelkedett pici gyerekek is bizonyos fokon sérültek lelkileg, meg ha nem is emlékeznek rá, mi történt. Szociálisan nem annyira fejlettek, sokszor később lesznek szobatisztak, agresszívabb lehetnek a társaiknál, tanulási zavarai lehetnek, beszéddel us lehetnek problemaik.... Gyermekpszichologiai könyvben olvastam, hogy pl allatkiserletben - az a majom, aki élete első 3 hónapjában anya nélkül élt, majd utána az anyjához került, még tudott szocializalodni, de ha ennél több idő telt el, akkor már lelkileg sérült és sosem lett belőle "normális" majom.... Ugyanez igaz a kisgyermekekre is. Felzarkozhatatlan lelki sérüléseket szereznek azzal, hogy nem szerető családban nőnek.... Persze na már igyekeznek familiaris közeget kialakitani, de akkor is...

Ebből nekem az jön le, hogy egy ilyen gyermek sokkal több törődés, türelmet, odafugyelest igényel, mint a sajátod.

Plusz, ha nem egy kedves, szófogadó, tüneményes gyermeket fogsz ki, hanem egy vásott, szofogadatlan, problémás gyermeket, nem biztos, hogy nem bánod meg. Más az, ha a verszerinti gyerekekről van szó, meg más, ha örökbefogadott, pl ha kiderül róla később, hogy autista, vagy valami komoly betegsége van.... Szerintem máshogy állnék hozzá. Ezért sem való nekem az örökbefogadás

Minden tiszteletem azé, aki képes minderre a sokkal nehezebb feladatra, mint a verszerinti gyermek nevelésére

Egyébként én egy konkrét példát ismerek, és az nagyon pozitív, 3 évesen fogadták örökbe a kislányt, nagyon aranyos volt mindig is , már felnőtt, teljesen normális, dolgozó felnott lett belőle, jó a kapcsolata a szüleivel, és még hasonlítanak is az anyukájával.

Hogy a saját nevemben beszéljek én nem a genetika miatt ragaszkodtam a sajáthoz, hanem azért, mert szerettem volna terhes lenni, szerettem volna érezni, ahogy egy baba bennem növekszik. Ha arra lett volna szükségem a donor petesejtbe vagy donor embriós lombikba is simán belementem volna.

A lombikos injekciók és a gyógyszerek azok nem okoznak "szenvedést", mentálisan pedig a gyerektelenség ténye nehéz, nem maga a lombik. Őszintén szólva szerintem egy örökbefogadási folyamat sokkal megterhelőbb lehet, mint akár 2-3 lombik. Ellenőrzik, a körülményeid, pszichológus méri fel alkalmas vagy-e, aztán pedig úgy kell élned akár évekig hogy bármikor jöhet egy telefon, hogy van egy kisbaba... Előfordulhat, hogy nem is újszülöttet, hanem egy dackorszakos 2 évest kapsz, nem volt időd igazán megismerni, szinte egyik pillanatról a másikra válsz anyává. Azért ez egy sokkal-sokkal nehezebb szituáció, mint amikor 9 hónappal előre tudod, hogy mikor fog születni, hogy újszülött lesz és közben is ott mozog benned.

A többi problémát már a többiek leírták.

A bölcsiben ahol dolgoztam, jött egyszer egy a negyvenes éveik elején járó, jólszituált, gazdag pár beíratni a kislányukat.

A harmincas éveik közepén voltak amikor letettek a saját gyerek projektről és elinditották az örökbefogadást, egészséges, fehér kisbabát szerettek volna.

Az évek teltek, a telefon nem csörgött, végül jelezték, bármilyen kisbaba megteszi, csak csecsemő legyen.

Másnap rögtön csörgött a telefonjuk.

Kaptak egy pici roma gyereket, mindenféle szervi bajokkal, többet voltak kórházban az első évben, mint otthon. A gyerkőc mozgásában, beszédében is megkésett volt a korosztályához képest. De szeretik, imádják egymást.

Ha már eltudod fogadni,hogy nem lehet gyereked és csak ez a megoldás van akkor merül fel az örökbe fogadás ...amíg az orvosok.reményt adnak addig próbálkoznak a saját biológiai gyermekükkel a párok

A saját tényleg másabb addíg amit ez az opció meg valósítható