Ha terhes lennél, de nem tudnád felnevelni rendesen a gyereket, akkor hajlandó lennél megszülni és örökbe adni?

A barátnőm 35 éves....

Alkalmi kapcsolatból esett teherbe

12 hetes volt amikor kiderült

Esélye sem volt rá hogy megtartsa

A srác nyilván nem akarta

Barátnőm egy garzonban él egyedül.

Abszolút 0 családi háttér.

Nem tudta elvetetni

Tavaly nyáron megszült egy egészséges kisfiút és örökbe adta

Másik barátnőm lánya 16 éves

Hát mit ne mondjak én jeleztem az anyukának hogy jó lenne egy terhességi teszt mert konkrétan már hasa volt a lánynak

Teszt pozitív, orvos.... 4 hónapos volt mint kiderult.

Természetesen ő is örökbe adta.

Felelőtlenek

De esetükben ez volt a lehető legjobb döntés

Ezen már nagyon sokat gondolkodtam, mérlegeltünk a párommal. Mi elég erősek vagyunk lelkileg az örökbeadáshoz, így azt választanánk.

Főleg, mivel van öf ismerősünk, tudjuk milyen éveket várni egy babára.

12-es válaszoló vagyok, egyáltalán nem vagyok abortusz ellenes.

Attól, hogy én képes lennék örökbeadni, egyből "életvédő" vagyok?

Nem.

abortuszt vállasztanám.

Én egy kicsit más szempontból közelíteném meg a dolgokat, de ha valaki nem akar olvasni és csak arra vár, hogy most fel vagy le pontozzon, előre bocsájtom: abortusz röviden a válaszom.

Alapvetően ezen a problémán én már gondolkodtam, mert bár tudatosan védekezek (tényleg, halálosan komolyan, és pontosan szedem a gyógyszert), amikor elkezdtem a bogyós védekezést, nem igazán bíztam a gyógyszerbe, és folyton terhes-parám volt. Egy csomót teszteltem is, természetesen feleslegesen.

Ugyanakkor tény és való, hogy ha tényleg besikerülne a baba, és nem vennénk észre időben, lenne lehetőségünk megtartani, ámbár szerény körülmények között. A párom fizetése talán még úgy-ahogy hozna egy gyenge életszinvonalat, de cserébe van jelenleg egy fix lakás, ahol nem kell lakbért fizetni és nem is lakoltatnának ki (egész pontosan a párom szüleié a lakás, de az istenért sem íratnák át párom nevére). Ezzel egyidejűleg segítség is lenne, mivel az én szüleim már nagyon szívesen unokáznának (bár első sorban a nagyobbik bátyám gyerekére gondolnak amikor ezt mondják), de tény, hogy a párom szülei még messze nem szeretnének unokát, és meglehet, hogy nagyon elleneznének ezzel kapcsolatban mindent is (mogorva embertípusok egyébként).

Ugyanakkor én félbe kellene hagyjam a tanulást. És ez a legnagyobb problémám, mert bár még sosem dolgoztam, elég nagy az esélye, hogy karrierista leszek. Már most is nagyon küzdök a céljaimért, és muszáj, egyszerűen elvárom magamtól, hogy alkossak valamit, valami maradandó és hasznos dologgal gazdagítsam a világot. Valahol legbelül összetörnék, ha az álmomat fel kéne adjam, vagy szüneteltessem pont akkor, amikor közel vagyok hozzá és fog az agyam. Ne értsetek félre, imádnám ha lenne gyerekem. Családcentrikusnak is tartom magam, és sok csemetét akarok, mert én is ilyen családba nőttem fel és ebben érezném magam otthonosan. De közben van egy karrier szintű álmom, amit ha nem is teljesen, de részlegesen meg akarok valósítani, mielőtt az anyaság kiejt minimum egy évre a munkából - teszem hozzá, informatikához van köze, így rohamosan fejlődő technológiának köszönhetően egy év nagyon sok lemaradást hozna.

Mindemelett én érzékeny vagyok. Mindenre. Már a testem elfogadása is egy hatalmas kihívás volt számomra és mivel tele vagyok megfelelési kényszerekkel, gyakran szorongok. Néha pedig egész egyszerűen annyira felgyűl minden, amit nem tudok levezetni, hogy igazolt depresszióba esek és terpáiára járok gyógyszer kezeléssel. Egy gyerek, aki széttörné a karrierem, igen megviselne. Ha pedig örökbe kell adjam, az megint megviselne, két okból. Az egyik a testem változása, amivel túl sokat küzdöttem, és ami nagyon zavarna.

A másik pedig a gyerek jövője.

Tudom, hogy nagyon sokan azért mernek örökbefogadásról nyilatkozni vagy ajánlani, mert egy ismerősük anyósának az unokatestvérének a leányának osztálytársa is onnan került ki, és jó élete volt.

És nem is kételkedek benne, hogy vannak jó nevelőszülők és jó gyerekotthonok. De nekem van pár ismerősöm, akinek rossz tapasztalata volt ilyen téren. Akik utálták az árvaházat és traumákkal küzdenek az ottani bánásmód miatt. És van akit csak azért fogadtak örökbe, hogy több segélyt kapjon a család, utána pedig kivert kutyaként bántak a lánnyal.

Nem érdekel, hogy mennyire gyakori ez. Nem érdekel mennyi esélyt van egy jó családra. Ha 1% esélye is van annak, hogy rossz körülmények közé kerül a gyerekem, akkor én nem szülöm meg. Nyomorba nem szülök. És egy százalék esély biztosra van.

Nálam nem lenne jó kezekbe egy gyerek jelenleg, míg mentálisan nem vagyok túl stabil. Tudom, hogy az abortusz is megviselne, de nem jobban mint megszülni egy gyereket és aggódni a sorsa felől egész életen át.

És abban megegyezhetünk, hogy egy meg vagy meg nem született gyerek sem érdemel rossz bánásmódot.

Így nálam az abortusz lenne a legjobb megoldás. Nálam és az én értékrendem szerint.

Nem tudnám örökbe adni. Se most, se korábban se később, soha.

22 évesen teherbe estem. Fogamzásgátlót szedtem, de volt antibiotikumkúrám és hasmenésem is. Egy hét után gondoltam már nem kell a kiegészítő védekezés és hát terhesség lett az eredménye. Elvetettem azonnal, még a 7. hét végén. Egy koliszobában nyomorogtam harmad magammal, a szüleimre se támaszkodhattam akkoriban mert épp romokban volt a házasságuk és mindennaposak voltak a veszekedések. El se mertem nekik mondani. Nem vállaltam volna hogy kihordom, félbehagyva a tanulmányaimat csak azért hogy aztán másnak adjam. Megértem azokat akik éveket várnak babára és mindegy már, kb rákényszerítenék bárkire a szülést csak hogy legyen már nekik gyerekük, de ezt én akkor sem csináltam volna végig. 6 évvel később, ha most esnék teherbe már simán megtartanám. Házas vagyok, megvan az anyagi hátterünk és a helyünk is egy babának.