Őszintén, ki mennyi idő után sokalt be kisbaba/kisgyermek mellett?

Engem mindig meglep, mikor azt irja le bárki, higy egy gyermektelennek tudnia kéne, pontosan mit vállal be az első gyerekkel.

Hát nem, ezt nem lehet előre tudni. Amíg nem tapasztaltad meg a bőrödön, addig csak elképzelni lehet, a valóság pedig általában 10-15x fárasztóbb. És ez nem baj, de nem tudhatod előre, hogy a kialvatlanság milyen retorziókat okoz a személyiségedben. Én az első négy hónapban totál jól voltam. Ugyan rettenet fáradt voltam, a gyermekágy alatt sokszor sírtam éjjel a kimerültségtől, mert a szülés fizikailag (még a dúlám szerint is) durván taccsra vágott, és nem bírtam kikecmeregni az állandó fejfájásból és zombózisból.

Aztán jött két hónap nyugi, a babám egy darabig átaludta az éjszakákat, akkor pihentebb lettem. 4-6 hónapos kora körül borultam ki először, hogy aludni akarok, mert meg fogok bolondulni. 15 hónapos koráig felváltva hol jól voltam, hol ejjeli pánikrohamom volt, hasi görcsben fetrengtem és zihálva vettem a levegőt. Csak az nyugtatott meg, hogy mondogattam magamban, nem kell csak nekem egyedül ellátnom a gyerekem, nem kell egész éjjel fent lennem, mert a férjem is meg tudja oldani, nem csak én.

Utólag jöttem rá, hogy gyes-neurózisom volt, depresszióval fűszerezve. Majdnem egy év elteltével esett le, hogy az minimum fura, ha megrémülök attól, hogy a szomszéd elsuhan a bejárati ajtónk előtt. Pedig pár hétig összerezzentem, ha ilyesmi történt, de csak legyintettem rá.

Alapvetően normálisan működtem, jöttünk, mentünk, programoztunk, találkoztunk barátokkal, rokonokkal, pár órában dolgozni is eljártam, a ferjem kompetens a gyerek körül, nincsenek klasszikus szerepköreink, vártuk a gyerekünket.

És mégis azt hittem, hogy meg fogok bolondulni, hiába készültem.

Tavaly októberben volt az utolsó kiborulásom, ordítva sírtam a fürdőszobában.

Elmúlt, és azóta sem értem, miert történt. Csak történt. Lesz majd pár köröm a pszichológusnál, ha eljutok odáig egyszer végre.