Mikor és miért változott ekkorát a gyerekneveléssel kapcsolatban a világ?

Nos, ma azok nevelnek gyerekeket, akiket a bántalmazó, agresszív, gyerekverő szülők félemlítettek meg nevelés címén.

Hogy bejött, nem igaz? :))))

Azt ugye tudjuk, hogy a folyamatos korlátozás nem nevelés? Az ütlegelés nem nevelés, hanem bűncselekmény?

hát én anya vagyok, és igen, néha rácsapok egy jó nagyot a lányom kezére pl ha bántja a pár hónapos kishúgát, vagy rúgdos engem vagy bárki mást, vagy olyanhoz nyúl, amit többszöri felszólításra sem érti meg hogy veszélyes...és nem a csapás az első, nyilván rászólok 15ször, szépen megkérem, de ha akkor sem fogad szót, akkor én bizony rácsapok a kezére. Ez régen is így volt, és most sem tudok azonosulni azokkal a szülőkkel akik anyámasszonykatonája mimózákat nevelnek a gyerekükből, nem fegyelmezik, 3 évesen is szoptatják még, nem engedik közösségbe nehogy náthás legyen stb

én sok mindenben a 30 évvel ezelőtti világ mellett vagyok, bár nem éltem akkor, de nem tudok azonosulni a mai világ túlzott liberalizmusával és tulzó polkorrektségével.

Utolsó: tudom, hogy ebbe a hitbe ringatod magad, de nem teszel jót a gyerekednek. Ártasz neki. A megfélemlítés és a testi erőszak nem nevelés. A fegyelmezés nem nevelés.

Azért, mert eszköztelen és tudástalan vagy, és nem tudod, hogy milyen korban, milyen összefüggések átlátására képes egy emberi lény, az még nem jogosít fel arra, hogy ütéssel, azaz testi erőszakkal idomítsd.

A pénztárost is pofán vered a Spárban, ah nem éri meg ötödszerre, hogy mit akarsz vagy csak a gondozásodra bízott, pár éves emberi lényt ütöd, akiben ez extra törést okoz?

A felnőttek sem olyan közvetlenek már egymással mint régen, viszont hüly@k mindig voltak és lesznek is.

Gyerekkoromban a szomszéd kislányt pont így nevelték, ahogy a példában írod. De ha olyat tett, ami apukának nem tetszett, akkor jól megverték. Rz nem is a gyereknevelésről szól, hanem a szülő nem tiszteli a másik embert(akit a gyerek bánt/zavar)

De a hideg kiráz, mikor azt írkálják itt, hogy a hisztiző 1-2 éves fel kéne pofozni. Az ilyeneket én b#szn*m pofán csak úgy nevelő célzattal, hogy tudja mihez tartani magát.

"A fegyelmezés nem nevelés"

Akkor mikor a gyerek ellenőrzőjébe annó beírták a szaktanári figyelmeztetést, fegyelmezetlenség miatt, talán még itthon megis kellett volna puszilgatni h " ügyi vagy" buta a tanár( nevelő)

Nem azt mondtuk h verni kell a gyereket!

De én is álltam a sarokban, kaptam a kezemre, fenekemre, mégsem vagyok lelkisérült. Nagyon jó viszonyom van a szüleimmrl.

És ami fontos h fegyelmezett meggondoltan cselekvő felnőtt vagyok!

Aki nem csak a saját érdekeit nézi.

Ezek a pátyolgatott fegyelmezetlen gyerekek lesznek az önző, öntelt felnőttek. Akik összetoppannak a nyomás alatt, mert elsőre nem kapták meg amit akartak, valami nem úgy történt ahogy szetették volna!!!!

Úgy negyven éves koromig én sem láttam olyan húdenagy problémának, hogy anyám vert.

Aztán a válásom után, amikor súlyos depresszióval és pánikbetegséggel pszichológushoz fordultam, apránként kezdtem megérteni, hogy mit is kerestem én egy bántalmazó-elhanyagoló párkapcsolatban, hogy miért volt az önértékelésem a béka se...e alatt, hogy miért voltam rabszolga a munkahelyemen... és még lehetne sorolni. És mivel anyámat felmentettem, az összes ezzel kapcsoaltos indulatom saját magam ellen fordítottam, úgyhogy jöttek sorra a betegségek, szorongások, fóbiák amíg egészen az öngyilkosság gondolatáig jutottam el.

Meg kellett tanulnom haragudni az anyámra ahhoz, hogy mindez megszűnjön. (Utána meg is bocsátottam neki, de először haragudnom kellett.)

És amikor a pszichológusomnak elmondtam, hogy szerintem abban az időben, mikor én voltam gyerek, még teljesen általános volt a gyermekbántalmazás, akkor közölte, hogy akkor is voltak normális szülők, akik nem verték a gyereküket. Nekem például van egy barátnőm, akit soha életében nem vertek. Neki abszolút nincsenek mentális zavarai, teljesen kiegyensúlyozott, és emellett nagyon empatikus és segítőkész személyiség. Őt egyszerűen csak szerették a szülei. Rettenetesen irigylem érte. Most arra törekszem, hogy olyan szülő legyek, mint amilyen szülei neki vannak. Tisztelem a gyerekem, nem verem, nem alázom meg, nem vonom kétségbe az érzéseit. Érdekes módon az iskolában folyton azt hallom a pedagógusoktól, hogy a gyerekem milyen "normális", és mennyire szeretik őt a társai. Pedig nem verem.