Van itt olyan akinél nem volt Ödipusz-,és Elektra-komplexus ?

Van egy fiam és egy lányom. Mind a kettőnél elmaradt.

Nem is tudok ismerősi körben olyanról, ahol jelen volt.

4, hagyd már. Freud bácsi állításai közül már rengeteget megcáfoltak. Ez se különb.

Nem, nem mindenkinél van.

Nem, nem kell a normális fejlődéshez.

Én pl. kiskoromban mindig is tartottam apámtól, mert egy hirtelen haragú meg türelmetlen ember. Most is az, de így hogy már idősebb vagyok és vissza merek szólni hogy velem így nem beszélhet, főleg ne ordibáljon, már tudja moderálni magát. Úgy éreztem, neki inkább voltunk teher a bátyámmal, egy újabb felelősség amivel foglalkozni kell.

Aztán most hogy már felnőttkorú vagyok és kirepültem, már közeledni akar, telefonban is kérdezi mikor megyek haza... :) Nekem ez a mai napig furcsa, gyerekként nem tudott mit kezdeni velem (amikor a legjobban szükségem lett volna az apai szeretetre), most meg már hogy "túlvan a nehezén" már legyen apa-lánya kapcsolat meg menjek haza hozzá (hozzáteszem, nekem az is kicsit kellemetlen, hogy a bátyám meg nem érdekli, kb. mindegy hogy ő most hazalátogat-e vagy sem). Nem rossz a kapcsolatunk, de nem is bizalmas, nem olyan mint anyámmal. Tesómmal mindketten anyásak voltunk/vagyunk, tőle kérünk tanácsot vagy mondunk el neki bizalmasabb dolgokat. Persze, el tudok már beszélgetni apámmal, de mindig lesz köztünk egy fal. Szóval nem, semmiképpen sem voltam szerelmes belé. :) Arra emlékszem inkább, hogy pár ovis barátnőmre voltam irigy, mert láttam nekik milyen a kapcsolatuk az apjukkal, milyen közvetlenek egymással, együtt tudnak nevetni, játszani stb. Nekem meg meg kellett válogatnom a szavaimat, mielőtt szólni merek hozzá, hogy ne egy lesajnáló megjegyzést kapjak tőle.. játszani kb. soha.

Mondom ezeket úgy, hogy most fogok végezni pszichológia szakon. Freud állításában vannak igazságok, de közel sem megcáfolhatatlanok (sőt).

Unokatesóm halálosan szerelmes volt az apjába. Kb senki nem mehetett az apja közelébe, csak ő puszilhatta, stb...

Ugye az az elmélet alapja, hogy ezzel fejlődik ki a lány nemisége, a férfiakhoz való vonzódása.

Na hát unokatesóm lezbikus.... szóval ennyit az elméletről...

Aki lepontozott, megindokolná hogy miért tette? :D Vagy mit kellett volna írnom? Igen, halálosan szerelmes voltam édesapámba kislányként, mert ez a törvényszerű? Vagy mit? :D Én kérek elnézést, hogy le mertem írni a sztorimat, hogy nálam bizony elmaradt ez a 'szerelem', mert apám nem volt kompetens a gyereknevelésben és olyan traumákat meg szorongást okozott a viselkedésével, amiket még a mai napig cipelek magammal és próbálom feldolgozni... Én örültem volna a legjobban, ha lett volna olyan harmónia a kapcsolatunkban, hogy kisgyerekként feleségül akarjak menni hozzá mert ő az ideális férfikép előttem..

Vagy ha ez az a válaszoló, aki váltig állítja, hogy mindenképp lezajlanak ezek a folyamatok, akkor neki javasolnám, hogy bújjon ki Freud könyveiből, mert eléggé ősrégi feltételezések, kicsit nyisson más elméletek felé is (ajánlom Eriksson fejlődéselméletét). Aztán lehet beiratkozni a pszicho szakra, és akkor vitatkozhatunk. :)

Tanultam Erik Eriksonn-ról is. Természetesen nem megcáfolhatatlanok Freud nézetei, mivel elsőként foglalkozott ilyetén kérdésekkel, de még így is mint úttörő, elég közel járt az igazsághoz számos vonatkozásban, úgy gondolom és tapasztalom a gyakorlatban.

Tapasztalom számos kisgyermek esetén (nyilván nem saját esetén), és számos pszichológus megfigyelése is alátámasztja, hogy a bántalmazott kisgyermek is kapaszkodik a szüleibe érzemlmileg és fizikailag, bár ez elsősroban 10 éves kor alatt értendő, amibe az ovisok is beletartoznak. Az oka, hogy nincs más, akire igazán számíthat érzelmileg és fizikailag, mint a szülő. Az óvónéni, óvóbácsi, tanárnéni, tanárbácsi számukra csak másodlagos.

Eléggé általános hajlam az óvodások esetén a szülőbe mindenáron kapaszkodás! Így az Elektra/Ödipusz komplexus akadály nélkül megjelenik a tudatokban.

Más kérdés, hogy nem minden ovis mutatja meg viselkedésében ezt egyértelműen.

A látszat csal, kedves tanonc!

De felnőttek között is viszonylag gyakori, brutális hyelzetekben, csak nem általános, lásd: Stockholm szindróma. (Talán a kamaszok esetén tűnik ritkábbnak, bár az személyfüggő.)

Se a gyakorlatban nem érzékelted még ezt, se elméletben nem néztél még ennek utána vajon, hogy az ovis mennyire kapaszkodik a szüleibe/szülőjébe? Nem rosszból kérdem... Hanem csak azért, előző, mert olyan nagyon magabiztosan állítasz valamit...