Gyereketek mondott, csinált néha ijesztő dolgokat?

Fiam folyton nézett mögém követve valamit a kezével is. Majd mikor kérdeztem hol van anya, folyton felfelé nézett. Éjjel felébredt sokszor,felült és hangosan kacagott maga elé. Ilyenek..

Én meg rettegtem :D

Nekem nem para az ilyen, nem hiszek szellemekben. :))

Keresztfiam viszont 3 évesen kérdezgetett, hogy mi van a halál után, illetve ha autóbalesetben sokan meghalnak, akkor velük mi lesz. Meg hogy milyen lesz a feltámadás. :)) Számomra ez sem ijesztő, csak meglepő volt ez az érdeklődés egy három évestől.

Kerestem a lányom, hogy hol van (51 nm-es panelben elbújt, 4.5 éves).

Közben pakoltam el a beszedett ruhát.

Egyszer csak kinyitottam a vállfás szekrényét. Ott ült benne,a hátsó fal felé nézve, némán...

Olyat ugrottam, hogy csak na! Rettenetesen megijedtem..

Lányom integetett, miközben a plafont nézte és vigyorgott.. Engem is a frász kapott el, diplomás, magas iqval rendelkező, teljesen elzárkózott vagyok mindenfajta ezoterikus dologtól, de a frász kitört, mert nem találtam más logikus magyarázatot. Akkor még csak olyan 11 hónapos volt és határozottan nézett valamit a plafonon és integetett. (auti és adhds, szóval extra furcsa volt, hogy sokáig néz valamit és integet is, nem volt jellemző nála)

Azóta olvastam itt olyat, hogy egy korábbi emléket átélhetett éppen, mióta figyelek ilyesmire, észrevettem, hogy én is csinálom, néha magamban megismétlem a párbeszédet, de úgy, hogy már nem azt a hülyeséget mondom, mint elsőre, hanem az utólag kigondolt jobb dolgot. Kívülről fura lehet, hogy magamban motyogok, a gyerek már szólt érte.. Szóval szerintem valami ilyesmi volt, illetve most jöhetnek be a képzeletbeli barátok is 3 éves kor körül(alatta és feletti is oké)

Nekünk is és szinte az összes kisgyerekes ismerünknek vannak szellemei... :D

Persze nincsenek, csak a kisgyerekek még nehezen választják el a fantáziát a valóságtól.

Amikor 2 évesen ugrál körben a szobában ugatva, hogy ő most kiskutya, azt is elhiszed neki?

Szerintem az különbözteti meg a felnőttet a gyerektől, hogy szét tudja választani a képzeletet a valóságtól.

Kora gyerekkoromból emlékszem, hogy félhomályban klf. árnyakban formákat, alakokat láttam. Vagyis a gyerek agya megpróbálja a látott, formátlan dolgokat képileg lefordítani, megfogalmazni, mint mikor sokáig nézed hanyatt fekve a feletted elvonuló bárányfelhőket, és klf. figurákat látsz bennük: medvét, sárkányt, báránykát, stb., stb. Ha egyetlen egyszer előfordul egy helyen (pl. a mennyezet egy sarkában), akkor a gyerek hasonló körülmények között képes rá emlékezni, és ha az első élménye kellemes képzet volt, akkor mosolyog, ha ijesztő, akkor már akkor is fél, ha csak oda néz.

Volt a lányommal is hasonló, és akkor felkeltettem, megfogtam a kezét és közel sétáltunk, felemeltem, megmutattam neki, hogy ott csak a fény meg az árnyék van. Odavittem a kapcsolóhoz, hogy kapcsolja le- és fel a villanyt, hogy érezze, ő uralja a terepet. Az ágya mellé egy kicsi, szűrt fényt adó lámpát kapott, amit már ő is le tudott kapcsolni.

Aztán, nem magyaráztam, de hogy érzékeltessem vele, az első adódó alkalommal megmutattam neki a vonuló fehér bárányfelhőket, és azt játszottuk, ki milyen formákat lát bennük. Érzékeléssel és tudattal is felfogta, hogy nincs semmi "földöntúli" látványról szó: a fények, árnyak, a képzelet játéka.