Olvassunk valami pozitívat is! Van itt más is, aki nem tud azonosulni a "kimerült anyákkal" és boldognak érzi magát egy átlagos hétköznapon is?

26 Akkor a férjed fizessen bébiszittert vagy add bölcsibe és menj dolgozni. Nekem kettő van (három lesz) másfél-két éves koruktól mentek bölcsibe és nagyon szerették. Az én exférjem is este 10-kor ért haza. Azért is mentünk szét 20év! után, mert munkaalkoholista volt, hiába kértem, hogy inkább keressen kevesebbet, csak legyünk együtt többet, akkor meg az volt, hogy nem értékelem, és addig-addig túlórázott, amíg ott helyben talált mást. De végtére is azt nem hányhatom szemére, hogy hétvégén elvitte a gyerekeket pár órára amíg főtt az ebéd és kitakarítottam. És azt hittem, ez a normális. Bölcsinél meg lett a munkás felnőtt életem, ami agyilag fárasztott a nap egyik felében és adta a felnőtt kihívást, utána meg már vártam végre futkosni és piknikezni a játszótérre és tudtam tényleg csak a gyerekre figyelve, vele örömmel minőségi időt tölteni. Bár azért a játszóteret tényleg szerettem, végre csinálhattam úgy, mint aki csak a gyerek miatt homokozik, és mászik fel a csúszdára, tök fitt voltam, és lett több barátnőm is. (Most is nagyon szeretek focizni, bújócskázni és biciklizni.) Olyan is volt/van sokszor, hogy ezekkel a baráti szülőkkel vigyázunk egymás gyerekeire. Most hogy nagyobbak (ovis és sulis), már ott vagy itt is alszanak. Mindenki jól jár, mert szuperül szórakoztatják egymást, nagy barátságok köttetnek és nem kell még egy tábort fizetni vagy még egy hét nem létező szabit kivenni. Újrakezdésnél már nagy vágyam volt egy olyan társ, aki nem folyton fontosabbat dolgozik, tényleg egyenrangúként tekint rám, általában élvezi a családja társaságát, sőt hajlandó a gyerekeket tanítani, nevelni is (akiket ráadásul instant kapott, nagyon nagy hendikep), nem csak sopánkodik meg visszapasszolja felháborodva, hogy dehát nincsenek még készen. Hát még mindig hihetetlen kicsit, hogy létezik is ilyen :)