Honnan tudják a szülők, hogy hány betűt vettek már az elsős gyerekeik?
Nahát, de jó volt olvasni, hogy valaki megért! :) Bár nem olvastam Vekerdyt, de meg vagyok győződve róla, hogy a hozzáállásom a lányomnak mind az iskolai sikereihez, mind a lelki kiegyensúlyozottságához hozzájárul. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen helyes út, de a lányom habitusának szerintem ez való. Mivel nem kérek számon és nem ellenőrzöm, a kezdetektől saját felelősségének, a saját személyes ügyének érezheti a tanulást, amiből csak annyit kell megosztania velem, amennyit szeretne. Pont azt a teret biztosítom neki, amiben kibontakozhat a saját belső motivációja és önálló feladattudata. Azt hiszem, neki erre van szüksége. Tudja, hogy itt vagyok, és segítek, ha kell, de ennyi épp elég. Szülőként azt tekintem a feladatomnak, hogy biztonságos, támogató hátteret nyújtsak a gyermekem önálló és független működéséhez.
Azt gondolom, talán azért is képes ilyen jól megőrizni a saját lelkesedését, mert nem nehezedik rá nyomás az irányomból. Elfogadom, hogy van, aki erősen igényli a külső kontrollt, részben magam is ilyen vagyok. Mindenki másképp működik jól.
Mivel a lányomnak nem az lett a természetes, hogy hazaérve kikérdezik a leckéről, kijavítják a hibáit, figyelmeztetik, ha valami kimaradt, hanem az, hogy ha valamilyen feladata van, annak elvégzését ő maga menedzseli kedve szerint, soha nem kellett még figyelmeztetnem rá, hogy írjon leckét. Mondjuk szerencsére ritkán is marad itthonra házi.
De ma például kaptak szorgalmi feladatsort. Ezt most elmesélem, mert állati büszke voltam. Ahogy hazaértünk, már vette is elő a füzetét, hogy nekifogjon. Közben becsengetett a szomszéd kislány, hogy átmegy-e a lányom hozzá játszani. A lányom pedig azt felelte tök határozottan, hogy neki ez a feladat most fontos, úgyhogy válasszon a barátnője: majd átmegy később hozzá, ha elkészült a leckéjével, vagy átviszi hozzá a tolltartóját és a füzetét, együtt megcsinálják a feladatokat, utána játszhatnak. (Én közben még csak el se árultam, hogy hallottam a beszélgetésüket.) A kislány azt választotta, hogy feladatozzanak együtt. Mikor a lányom vacsoraidőre hazajött, mesélte, hogy a szomszéd kislány kicsit duzzogott, hogy miért kell azt a feladatot annyira megcsinálni, mikor társasozhatnának is egy hosszút helyette. "Hiába mondtam neki anya, hogy társasozni később, holnap is tudunk, de ezt a házit már késő lesz holnap megcsinálni, nem tetszett neki a dolog." Elképesztően büszke voltam, legszívesebben agyondicsértem volna, de csak annyit mondtam, hogy örülök, hogy ennyire kitart amellett, amit fontosnak érez, nagyon jól teszi. És adtam egy puszit.
Hát ilyen visszaigazolás mellett hogy a fenébe kételkedhetnék abban, hogy jó úton járunk? Naná, hogy nem szégyellem el magam akár 100 oldalnyi hanyaganyázós választól sem :)
Amúgy meg sokat beszélgetünk, mindenről, amiről csak akar, úgyhogy a tananyag, mint beszédtéma háttérbe szorulása nem megy a bizalmas és bennsőséges kapcsolatunk rovására, sőt!
Ne értsétek félre ezt a nagy önelégedettséget, nem azt mondom, hogy nálunk minden és mindenki tökéletes, de a gyengébb pontjaink nem ezzel a témával kapcsolatosak. Az iskolával és egymással nagyon is jóban vagyunk.
Amiket ìrtam, mindezt egy pàr évestől önállóan nem lehet elvàrni.
Iskolàba legalàbb elkíséred?
Szegény kérdezőnek azért sok mindenben igaza van. Tanítóként szinte minden óra úgy kezdődik, hogy "vedd elő a felszerelésed" (most másodikos osztályom van) és fogalma sincs róla, hogy anya hova tette a füzetet, könyvet, hogy néz ki, hol a tolltartó. 10 perc megy el az órából. Az egész szünet azzal megy el, hogy a gyerek a cipzárokat húzogatja, mert nem találja a tízórait. Úgyhogy azért az sem jó, ha a gyerek helyett anya mindent megcsinál. A másik kedvencem, hogy a gyerek nem bírja el a táskát (állítólag), a szülő hozza reggel a hátán és viszi neki délután. Én elhiszem, hogy nehéz a táska, de nem kéne teletenni felesleges dolgokkal. 600 ceruza, filctoll (nem is engedem, hogy ezzel írjon, rajzoljon), füzetmappa, könyvmappa, uzsonnás doboz (Ez is minek? Miért nem jó a szalvéta?)
Abban is igaza van a kérdezőnek, hogy fáradtan érnek haza a gyerekek és nincs kedve a tananyagról beszélgetni. Ha megbízik a gyerekben, nem is kell. Felnőttként is belátjuk, hogy egy fárasztó nap után ha a férjünk azzal kezdi, hogy mi volt a munkahelyen, legszívesebben kifordulnánk az ajtón. Örülök, hogy otthon vagyok és nem kell már a munkáról beszélni. Ezzel nem azt mondom, hogy ne beszélgessünk a gyerekkel, de hagyjuk, hogy ő meséljen, nem kell faggatni. És volt egy buta hozzászólás, hogy "fontosabb, hogy mit csinált Zsófi, mint a tananyag?" Igen, fontosabbnak kell lennie, mert a gyerek ezt éli meg, hosszútávon a szülő és a gyerek is jobban jár, ha ezeket a dolgokat meg tudják beszélni, mint azt, hogy milyen a B betű!
Ne haragudj, de nagyon hanyag szülő vagy. Ez már nem az óvoda, értsd meg, hogy neked is többletmunkát jelent az, hogy a gyereked iskolás lett.
Normális esetben egy elsősnek (sőt, általában az alsósoknak) a szülők ellenőrzik a holmiját, mert nem várható el egy ekkora gyerektől, hogy mindent észben tartson. Nekem másodikos a fiam, ő pakolja a tolltartóját, táskáját, de ha kész, megnézem, hogy nem maradt-e ki semmi. Hidd el, volt már rá példa, hogy még be kellett tenni ezt-azt, mert nem találta, aztán elfelejtette megkeresni.
Amikor hazajön, megnézem a munkafüzeteit, füzeteit is. Pedig náluk egésznapos suli van, mármint nem olyan, hogy ebédig tanítás, utána délután házi feladatot írnak, hanem iskolaotthonos oktatás van, nincs klasszikus értelemben vett házi feladatuk. De olyan már megesett egyszer-kétszer, hogy valamit az iskolában nem tudott befejezni, és be volt karikázva a munkafüzetben a feladat, így azt itthon kellett megcsinálnia.
A másik, hogy ha nem nézném meg, hogy órán miket csinálnak, akkor honnan tudnám, hogy mi az, amit esetleg gyakorolni szükséges? Azt amúgy külön kérték, hogy az olvasást gyakoroljuk (mármint nem csak mi, hanem mindenki). Az NEM elég, hogy az elsős gyerek magának olvasgat (számomra amúgy is nehezen hihető, hogy elsőben könyvvel a kezében üldögél a kanapén, és ténylegesen olvas, bár persze van ilyen gyerek is, de elsőben még ritka; másodikban már simán, de elsőben nem túl gyakori). Az én gyerekem prímán olvas magában, hosszabb regényeket is lazán kiolvas, de a hangos olvasást most, másodikban is gyakorolnom kell vele, mert az egészen más műfaj. De elsőben például gyakoroltuk a számok írását is, mert az ötöst rendszeresen fordítva írta. Ha nem nézem a füzeteit, nem tűnt volna fel. Most, hogy másodikos, a szorzótáblát gyakoroljuk, mert amennyit a suliban tudnak gyakorolni, az kevés, mindenképpen kell vele itthon is foglalkozni, ha nem is napközben, de legalább a hétvégén egy kicsit.
Persze, mesélni az enyém is arról szeret, hogy mit játszottak, meg ki kivel van jóban vagy rosszban, vagy hogy milyen vicceset talált ki az xy. Ezeket el is mesélheti, meg is beszéljük, de amikor hazajövünk, akkor is arról beszélünk, hogy mit tanultak aznap, ha a fejére áll.
Ja, egyébként nem tudom, hogy nálatok hogy van, de nálunk első osztály második félévében már kellett verset is tanulni. Másodikban meg szinte minden hónapra jut egy, amit kívülről tudni kell. Szerinted majd ezt is magától fogja a gyereked megcsinálni? Nektek, a szüleinek kell leülni vele, és gyakorolni.
Ja, és még valami: sajnos a férjemhez pont úgy álltak hozzá a szülei tanulás terén, mint ahogy te a tiédhez. Hogy a saját tanszereit rendben tartani az ő feladata, nekik közük sincs hozzá. Hogy a tanulni az iskolában kell, és nekik nem dolguk átnézni a gyerek füzeteit, könyveit, nem kell vele tanulni. Soha nem is tanultak vele otthon, mondván, ha gond van, úgyis szólnak. Hát nem szóltak. Nem is volt nagyon nagy gond, mert amúgy értelmes gyerek volt, de hármasnál jobbra sosem törekedett, neki megfelelt úgy is. Aztán anyuka csodálkozott, amikor középiskolát kellett választani, hogy a kisfiának nem javasolják, hogy gimnáziumba, vagy szakközépbe jelentkezzen, mert nem elég jók hozzá a jegyei, mert tele volt kettesekkel-hármasokkal. Úgyhogy beíratták szakmunkásba egy olyan szakmára, amit világ életében utált, és soha egyetlen napot sem dolgozott benne később.
Aztán felnőttként, esti iskolában kisujjból kirázta az érettségit, egyedül felkészült egy középfokú nyelvvizsgára, és utána levelezőn szerzett diplomát. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha egy cseppet odafigyelnek rá általánosban, és foglalkoznak vele, és nem munka mellett kell bepótolnia azt, amire gyerekként nem volt lehetősége.
A 45. válaszoló, tanító kollégának!
Az amiről te írsz, az egyik véglet, ahogy a kérdező hozzááll a gyereke iskolai dolgaihoz, a másik véglet. Felelőtlenség abban a hitben hagynunk, hogy az ő viselkedése a követendő. Mint mindenben, itt is az arany középutat kéne megtalálni: önállóságra szoktatás fontos, de nem egyenlő azzal, hogy nem nézünk bele a gyerek táskájába, könyveibe, füzetébe. Nem beszélve a tájékoztatóról, amibe azért remélem a kérdező is időnként belelapoz.
Kedves 45-ös tanító!!!
Azért az, hogy a szülő még bele se néz a táskájába a gyereknek, nehogy már követendő példa legyen!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!