Amikor még nem volt gyereked miben lelted örömödet?

Jaj, nem baj, hogy lepontoztak. Nem a százalékok miatt írok ide.😊

Igen, életem legrosszabb pillanatai is gyermekeimhez köthetőek. Amíg nem voltak gyerekeim, azt hittem, az épp aktuális problémám a világ legnagyobb problémája (nyilván, én akkor ezt éreztem, az érzéseim biztosan jogosak voltak). Miután álltam már a fiam kórházi betegágya mellett úgy, hogy nem tudtam, mit hoz a jövő, vagy tartottam ölben a zokogó kislányomat, aki rosszul esett és kitört a foga, már tudom, mi az igazi érték, mi az igazi probléma. Azzal, hogy gyerekeim lettek, bár a mindennapok lehetőségei nyilván korlátozottabbak lettek (hiszen mindent a gyerekeinkhez igazítunk, nem mozizhatunk akkor, amikor jól esne, csak akkor, ha megszerveztük az Ő felügyeletüket), egy őrült nagy szabadságot kaptam: nem görcsölök jelentéktelen hülyeségeken, amiken korábban hajlamos voltam. Valahogy megtanultam, és tanulom folyamatosan észrevenni, mi az igazán lényeges, és mi az, ami csak az energiát viszi.

Meg egyébként a saját gyermek gondozása, nevelgetése lehet egy szuper tudományos utazás: a szemem előtt születik, növöget, érik, okosodik egy ember. Látom az evolúciót mindenféle értelemben: anatómiai, biológiai, értelmi és nem utolsó sorban érzelmi téren.

Egy csoda, ahogy a sejtek egyesüléséből majd cirka 18-19 év múlva egy felnőtt ember lép ki az életbe. Én nagyon sajnálnám, ha ennek a folyamatnak nem lehetnék közvetlen szemtanúja. A gyermekeim mentális, pszichológiai érése a legfantasztikusabb. Sokszor csak ülök a közelükben, és figyelem Őket, ahogy elbabrálnak a dolgaikkal, játszanak, egymással beszélgetnek vagy éppen mélyen belemerülnek a legoba vagy a rajzolásba. Ilyenkor azt érzem, a teremtés maga a csoda. Ők nem az én érdemeim, nem telepszem Rájuk, sosem fogom magamhoz láncolni Őket, inkább csak hálás vagyok azért, hogy az életük része lehetek, és figyelhetem Őket, ahogy alakulnak.

Azt hiszem, ha újraszületnék vagy esetleg majd akkor, amikor már Nekik kevésbé lesz szükségük rám, gyermeklélektant fogok tanulni, a gyermeki agy valami fantasztikus, a lehetőségek tárháza. Sok felnőttnek terápiában kötelezővé tenném, hogy álljon le egy kicsit, lassuljon le, hagyjon fel a saját életében fontosnak tartott dolgok hajszolásával, és figyelje a gyerekeket, engedje, hogy a gyerekek taníthassák.

De persze, én így gondolkodom, mert engem ez érdekel. A férjem például úgy érzi, Ő többre hivatott a gyereknevelésnél, Ő valami a társadalom számára lényeges dolgot szeretne véghez vinni. Ettől még fantasztikus szülő, csak éppen Ő is úgy gondolja, mint az emberek nagy része, hogy a gyermek nem lehet egyedüli örömforrás, hanem egy az örömforrások közül. Én ezt elfogadom, Ő elfogadja az én gyerekek iránt érzett rajongásomat. Ez így jó. Nem vagyunk egyformák.

Nekem gyerekek előtti életemben kb a szerelem adott csak ekkora dozist, vagy hasonlot, amit gyakran árnyalt az hogy feltételek nelkul nem szeret senki. Pl lasd kifogasra használják, ha elhizik az ember és ezért elhagyják.

A gyermekek viszont ugyanugy szeretnek. Mindenkit elfogadnak olyannak amilyen.

Ezt a feltétel nélküli szeretetet én még soha nem éreztem senkitől.

Gyerekek előtt boldog voltam érzelmileg, gyerekek után jöttem rá, az az az akkori boldogság csak illuzio volt.

Ez egy sokkal magasabb szint a szerelemnél. Amikor elengedni is tudsz és nem birtokolni és az az örömed hogy talpraállt és megállja a helyét az életben anélkül is hogy már nem fogod a kezét. Eddig egy olyan hosszu ut vezet el amit hivatástudatnak hivnak. Nekem ilyen soha nem volt korábban, hogy tüzön vizen keresztülvigyek bármit is, a padlorol is felálljak érte ha kell, az utolsokat, mindenem a véksőkig is beleadni ha kell.

Hogy jön ide egy kutya okozta öröm, meg olvasás, mint öröm boldogság a gyerek előtt, azzal egy lapon, nem is értem.

Nagy kihivás lehet egy lécet átugrani, igazi értelmes életcél.

De mindegy, kinek mi a hivatástudat.

A kérdés kicsit érdekes, a gyerek okozta örömet a hobbykhoz hasonlitani.

Teljesen más a kettő.

25-ös

Nem mindenkinek (csak) a gyerek ad kiteljesedést. Nyilván nem lehet a hobbit egy gyerekhez hasonlítani, de én sem éreztem magam üresnek csak azért, mert még nem volt gyerekem. Szeretem a munkámat, imádom az életformánkat, így korábban is láttam értelmét az életemnek. Most pedig megosztjuk ezt a gyerkőccel és ő is részese. 14-es voltam