Adtatok pofont vagy ütöttek a gyereketek fenekére nevelőcélzattal? Ha igen, akkor nem féltek a börtönbüntetéstől, hogy feljelent valaki? Esetleg a kamasz gyereketek jelzi az iskolában?

Alapból így viselkedik, vagy leginkább a láthatások után kattan meg a gyerek?

Mert nekünk is voltak cifra dolgok, miután hazajött az apjától, kb 3 nap kellett, mire észhez tért...

Most ezt már nem csinálja (igaz, nem olyan dolgok voltak, amikért megüssem, csak olyankor nem lehetett vele beszélgetni, mi volt, stb.)

Amivel kikerget a világból, az a hanyagsága, a "leszarom" hozzáállása, szétszórja a lakásban a cuccait, nem pakol el maga után, ollót, ceruzát elől hagy, a másfél éves húgának elérhető helyen, amiért már számtalanszor szóltam, na ilyenért volt már, hogy megrángattam/megcsaptam... Nem vagyok rá büszke én se. #4 voltam.

Szia!

Nálunk augusztusban-szeptemberben volt ilyen megzakkanása a lányomnak.

Akkor lett komoly a párommal a kapcsolat.

Apuka meg kitalálta, hogy magához veszi őket, aztán CSOKra vállalnak még egy gyereket a barátnőjével.

Förtelmesen viselkedett a nagy. Auliban megvert egy kisfiút, volt, hogy ráöntötte a kajáját egy kislányra, levágta a kishúga copfját...

A bajok mindig láthatás után jöttek.

Gy alkalommal hazajött, és földhözvágta a vacsorát. Akkorát ütöttem a saját tányéromra, hogy ripityára tört.

Bezavartam a szobájába, és vagy egy órát bőgtem.

Végül bementem hozzá, és annyit kérdeztem: apához szeretnél költözni?

Meglepte a kérdés, és szépen kiderültek a dolgok, hogy hogyan uszította az apja, hogyan édesgette magához.

Aztán elbeszélgettem az exszel is. Négyszemközt.

Azóta járunk pszcihológushoz, nem csak ő, hanem kettesben is.

13:09-esnél van a kulcs, ezt akartam felvetni. Szerencsés, hogy pozitív kimenetele lett az ő esetének. Az apa jelenlétében való kihallgatás nagyon súlyos szakmai hiba. Az apuka nyilvánvalóan megkezdte a gyerek lelki farigcsálását, de itt két szálon fut a történet:

Egyrészt a gyerek rossz magaviselete - amitől neked is elpattant a húr - 99%, hogy csak reflektálás a szülei állapotára, egymáshoz való viszonyára, a saját, családon belül elfoglalt helyére. Valami nagy fájdalma van, amit nyilván ilyen idős korban még sem definiálni, sem kifejezni, sem kezelni nem tud. Lehet ez feldolgozatlan válás, a szülők érzelmi leterheltsége, jelen nem léte a gyerekek életében stb. Ha egy gyerek így viselkedik és felmerül a pszichoterápia, akkor azt ilyen sorrendben kellene igénybe venni: 1) pár- vagy családterápia a szülőknek 2) szülők egyéni terápiája 3) gyerek egyéni terápiája. Tehát az utolsó állomás a gyerek, nem az első! Most úgy tűnik, hogy ez a probléma kezeletlen, mert nem lehet kezelésnek tekinteni azt, ha a következményt (a gyerek állapotát) próbáljuk megváltoztatni a kiváltó okok (szülők állapota) helyett. Tehát az anya és apa egyenlően osztozik a felelősségen a gyerek magatartása miatt, így aztán nagyon parádés, ha az egyik feltolja a másikat...

A másik kérdés pedig az, hogy az apuka úgy tűnik, arra vetemedik éppen, hogy az egyik legsúlyosabb személyiségtorzítást hajtsa végre a saját gyerekén: ellenségeskedést generál, amiben lojalitást követel maga iránt a gyerektől, egyúttal befeketíti előtte az anyját. Közismert kifejezéssel "a gyereket az anyja ellen hangolja".

Ez egy gyilkos helyzet a gyermek lelke számára, nagyon sürgősen figyelmeztetni kellene az apukát arra, hogy ha egy minimál szeretet, jó érzés van a gyermeke iránt, ne menjen bele ebbe a hatalmi játszmába, mert borzalmas pusztítást visz véghez a gyerek életében, mintegy garantálva azt, hogy a gyerek vegetálva érje el a felnőttkort, amikor majd berántja egy szenvedélybetegség vagy kinyírja magát vagy egész egyszerűen csak megkattan.

Elkeserítő forgatókönyvek tudnak kijönni az ilyen pszichoterrorból, hiszen a gyerek számára a szülők a Minden, az ő szívében az anya és az apa egyensúlyban kell hogy legyen, itt pedig azt követelik tőle, hogy válasszon: ez teljes tudathasadás fiatal gyerekek számára. Ebben nincs jó végkifejlet, akárhogy dönt - rosszul dönt. Ráadásul nem csak azt veszíti el, aki "ellen" dönt azzal, hogy a másikat "választja", hanem sajnos azt is elveszíti, akit választ, hiszen hogy lehet szeretni valakit, aki erre kényszerített téged...?

A Ti helyzetetek erre rátesz egy lapáttal: a Gyerek az eszköze, hogy az Apa valamilyen szörnyű dolgot csináljon Anyával. = Ha nem lenne elég, hogy azt várják tőled, hogy válassz a számodra két legfontosabb ember közül, akkor még a kezed is rákulcsolják a tőrre, amivel megölöd anyádat. (Azért használok ilyen képeket, mert a gyerekek számára ezek valóban ennyire erős, megbocsáthatatlan, egész életre kiható érzések, érezd át a súlyát.)

(Már az is érdekes, hogy egy felnőtt embernek nincs meg az a morális vészjelzője, hogy tilos így manipulálni egy másik embert, az meg már egészen abszurd, hogy a saját gyerekének a bőrét viszi vásárra. Erre neki szüksége van? "Győzelemre" - a saját gyerekének élete árán? Van köztetek valami tisztázatlan helyzet, valamiért hátrányba került ő, hogy ilyen aljas eszközhöz nyúlna "egyenlítésért"?)

Mindkét eset azt mutatja, hogy sajnos nem gondoskodtatok kellően a gyerekekről akkor, amikor különváltatok. Pedig sokat segített volna, ha családterapeutával átrágjátok, hogyan kell továbbra is (együtt)működnötök szülőként, milyen elveket kövessetek, mitől tartózkodjatok - a gyermekeitek érdekében, de akár újságcikkek is segíthettek volna, komoly irodalma van már.

Szerintem érdemes lenne tanácsot, segítséget kérned nőket/gyermekeket védő jogvédő szervezettől (pl. NaNE, Patent), akkor is, ha úgy érzed, hogy nem ez lenne a profiljuk, a jogvédők nagyon képben vannak a jogokról és arról, hogy mi várható az igazságszolgáltatástól. Ha esetleg még szóról-szóra ilyen ügyük nem is volt, biztosan felkészültek, kreatívak és tudnak segíteni.

Addig is, a gyerekedtől a szokásos "mi volt ma" helyett kérdezhetsz kreatívabban is, pl. mesélje el, mi volt a legkedvesebb esemény, a legszomorúbb, a legviccesebb, rá lehet kérdezni ízekre, illatokra, színekre stb. Nem késő utánanézni, hogyan hat a válás, a szülők érzelmi konfliktusa a gyerekekre, hogyan kell velük erről kommunikálni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a szülők leginkább elkerülik az erről való beszélgetést, ami a legrosszabb a gyerek számára, hiszen valami fontos történik a fejük felett, amiből maximálisan ki vannak zárva. De sosem késő elkezdeni beszélni ezekről, természetesen az adott életkornak megfelelően. Erre jó támpontokat találhatsz, ha utánanézel. Így tanulják meg észrevenni, tudatosítani, megfogalmazni az érzéseiket ők is.