Ti ebben a helyzetben hogy döntenétek? Vállalnátok még gyermeket?
Nos, nem a válaszol alapján fogok dönteni, de azért érdekelne mások véleménye, hátha olyan szempontokat tudtok írni, amire én magamtól nem gondoltam.
40 éves vagyok, elváltam, kisgyermekkel. Néhány éve lett új párkapcsolatom egy nálam pár évvel fiatalabb, gyermektelen férfival. Életem legjobb kapcsolata: a párom gondoskodó, törődő, figyelmes, fel tudok rá nézni, mindent meg tudunk beszélni, minden problémánkat meg tudjuk oldani közösen. Igazi társam. Minden tökéletes... lenne, de van egy hatalmas dilemma. A gyerekkérdés. Amikor összejöttünk, sokat beszélgettünk róla, hogy én még elvileg vállalnék gyermeket, ha úgy alakul a kapcsolat. Ő is vágyott saját gyermekre. Még nem álltunk készen, nem is éltünk még együtt, amikor váratlanul teherbe estem. Először megijedtünk, de idővel nagyon örültünk a babának, készek voltunk átszervezni úgy az életünket, hogy jöhessen. A párom egyre lelkesebb volt, minden ultrahangra jött velem, simogatta a pocakom, tervezgette a közös jövőt. Aztán elveszítettük... egy fatális véletlen miatt (a dokik szerint garantáltan nem ismétlődhet meg). Az orvosom biztatott, hogy lehet még gyermekem, szerinte tökéletesen alkalmas rá a szervezetem. A veszteséget közösen dolgoztuk fel, még erősítette is a kapcsolatunkat.
Mivel azonban a helyzet továbbra sem volt ideális több szempontból, elnapoltunk a gyermekvállalás témáját és igyekeztünk arra koncentrálni, hogy a közös életünket megalapozzuk. Szépen haladunk ezen az úton. Én eleinte úgy éreztem, hogy mindenképpen szeretnék majd még gyermeket, de már egyre kevésbé. Jelenleg a párom sem érzi magát késznek (több okból, amit én nagyon is meg tudok érteni, teljesen jogosnak tartom az indokait). Ez a helyzet várhatóan egy-másfél év múlva mindenképpen változni fog.
Közben ahogy nő a gyermekem, egyre önállóbb, egyre jobban élvezem, hogy van saját életem, hogy lehet utazgatni, lehetnek saját hobbijaim, már nem a gyereknevelés körül forog minden. Egyre nehezebben tudom elképzelni, hogy újra éjszakázzak, pelenkázzak, hogy éveken át mindent alárendeljek egy kisgyermeknek... egyszerre vágyom rá és rettegek tőle. Na meg az idő... nem leszek már fiatalabb, nincsenek éveim, hogy felkészüljek rá. Félek attól, hogy mire a párom készen áll, addigra nekem teljesen elmegy a kedvem az egésztől, kifutok az időből. (Ez most is bennem van, tehát az se lenne megoldás, hogy most gyorsan csináljunk gyereket, mert az ő helyzete rám is hatással van, én sem érzem ideálisnak az időpontot.)
Féltem a kapcsolatunkat. Én most már el tudom képzelni az életünket közös gyermek nélkül, de 99%-ig biztos vagyok benne, hogy ő mindenképpen szeretne majd idővel saját gyermeket. A családjában, baráti körében sorra születnek babát, a párom rajong értük. Nagyon jó apa lenne, ezt már a terhesség alatt is éreztem. Nem akarom őt megfosztani az apaságtól, de azt sem szeretném, hogy én meg úgy ugorjak bele egy ilyen dologba, hogy nem igazán vágyom rá. Tudom, hogy ebben a kérdésben nincs kompromisszum. Szakítani egyikünk sem szeretne, mert a kapcsolatunk értékesebb annál.
Hát ennyi a történetem. Érdekelne, hogy mások hogyan látják...
Ez most van. De mire eljuttok oda, hogy vállaljátok, mennyi leszel? Számoljunk legkésőbb 43 éves korral.
Őszintén, én örülnék, hogy van már egy egészséges gyerekem...
A gyermekem már akkor iskolás volt, amikor összejöttem a párommal. Azért az messze nem ugyanaz, mint csecsemő kortól nevelni. Emellett pedig a gyermekemnek van apja, akivel kimondottan jó a kapcsolata, nincs szüksége apapótlékra. Inkább amolyan "baráti" köztük a kapcsolat, de nem szoros egyáltalán.
Ellenérzéseim vannak, de közben meg vágyom is gyermekre. Ez pont így volt akkor, amikor a gyermekem megszületett és még házasságban éltem és tesót terveztünk. Csak aztán megromlott a házasság és jobb is, hogy nem lett tesó. De akkor is bennem volt ez a kettősség, hogy akarom is újrakezdeni, meg nem is. Nyilván akkor, melegében könnyebb lett volna. Ezt másoknál is tapasztaltam, hogy ha már nagyobb a gyerek, akkor nehéz belevágni újra... Egy barátnőm 19 évesen szülte az első gyerekét, aztán meg évekig dilemmázott, hogy legyen-e tesó... aztán már 16 éves volt a nagy, mire képes volt bevállalni a másodikat.
Tény, hogy nincs meg bennem a mindent elsöprő vágy a gyerek iránt. Tulajdonképpen ezért is jött össze velem a párom, mert akikkel ismerkedett, azok inkább apajelöltet láttak benne és nem társat. Nálam meg nem ezt érezte. Nekem szinte mindegy volt, hogy lesz-e még gyerekem, vagy sem. Amikor terhes lettem, feléledtek az anyai ösztönök, utána pár hónapig minden gondolatom ekörül forgott, legszívesebben azonnal újra teherbe estem volna. (A második trimeszterben vetéltem el, lélekben már eléggé felkészültem rá, hogy gyerekünk lesz.) Csak azóta eltelt némi idő és most már újra dilemmázok. Ettől függetlenül, ha teherbe esnék, valószínűleg újra visszatérne...
Te is, ő is bizonytalan. Csak az nem mindegy, hogy meddig. Mármint a saját és a születendő gyermeked egészsége szempontjából. Rossz helyzet. Sajnálom.
Legjobbakat!
Én 40 felett már semmi pénzért nem szülnék, vetélés után pláne. Jó, persze, nincs saját gyerek, de megy az idő folyamatosan.
A kisbabával neked kell otthon lenned, te töltöd vele a legtöbb időt.
Abba pedig gondolj bele, pár év még mire szülsz, mire oda értek, hogy ő is akkora lesz, hogy élvezzétek kicsit az életet (hobby, utazás, stb) addigra már jóval idősebb leszel, kevesebb az energiája addigra az embernek. A másik pedig, hogy én nem bírnám hogy 60 éves vagyok a gyerekem pedig még csak 20. Szeretném látni az unokáimat is pl.
Természetesen a te döntésed. Remélem jól döntesz!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!