Néha igazságtalannak érzem a "munkaelosztást". Más is érzett így?

Mennyi idősek a kicsik? Esetleg beadhatnád őket oviba, bolcsibe.

Es akkor tudsz dolgozni menni, ha neked ennyire fontos.

Bár én pont a fordítottad vagyok, inkább azon ügyködök hogy maradhatnék GYES alatt is még itthon,pedig nem utalom a munkámat, csak szeretnek minél többet a kisfiammal lenni. Fogok meg eleget dolgozni életemben ;)

Ja, a férjed meg igazan lemondhatna a napi úszásról munka után, sztem ez igen nagy luxus. Nem azt mondom ne járjon, de esetleg kevesebbet?!? O nem akar a gyerekeivel foglalkozni, játszani?

#2es voltam

Én is így vagyok ezzel, némi különbséggel. Én örülök, hogy nem vagyok a munkahelyemen, bár én nem magát a munkát nem szerettem, hanem azt, hogy amíg dolgoztam, egy rohanás volt az életem folyamatosan. Kisiskolás a nagyobbik gyerek az én reszortom elhozni délután. Annyira utáltam, hogy mindig ő volt az utolsó, pedig én szigorúan négy órakor felálltam és sprinteltem a buszhoz, mégis fél ötkor már az ő osztályából nem volt ott senki. Sose értettem, mások szülei nem járnak dolgozni? Na mindegy, gondoltam, majd ha megszületik a tesó, de jó lesz, akkor nem kell állandóan kapkodni, rohanni, és a nagyot is haza tudom hozni emberi időben. Ez a része így is lett, viszont most, hogy már 8 hónapja nem dolgozom, megbolondulok attól, hogy szinte állandóan egyedül vagyok, és minden itthoni teendő az enyém. Nem azért, mert a férjem nem hajlandó csinálni, hanem mert keveset van itthon, és ha itthon van, akkor meg azt szeretném, ha a gyerekekkel lenne, és nem kint mosogatna a konyhában. Csak ez így akkor is nagyon rossz, reggel fél héttől este hatig mindenre egy szál egyedül vagyok itthon. Sajnálom a nagyot, mert rohadt unalmas nyara van, sajnálom a kicsit, mert nem tudok vele annyit foglalkozni, amennyit szerintem kellene, és gyűlölöm a házimunkát, amivel meg nem tudok haladni. Azt is olyan jól elterveztem, hogy majd a kicsivel máshogy csinálom, mint anno a naggyal, és járunk majd sokat társaságba, barátkozunk, elmegyünk baba-mama tornára, ringatóra, mindenfélére, de még sose voltunk. MOst, hogy szünet van, a nagy miatt nem is tudnánk, őt ilyen kisbabás programra nem hurcibálhatom magammal, unná is rettentően, meg szerintem nem is lehet ezt így.

Társaságunk sincs, a környéken mindenkinek pont akkorák a gyerekei, hogy korban az enyémek között vannak. Szaladgálós kis 2-3-4 évesek. Nincs olyan, akivel el tudnánk járni sétálni, de olyan sincs, akivel a nagyobbam játszhatna a játszótéren.

És még ha el is mennék hétvégén, akkor sincs kivel. Régen olyan jó nagy társaságom volt, most meg már évek óta nincs senki.

És még csak azt sem mondhatom, hogy majd ha vissza megyek dolgozni, az de jó lesz. Akkor kezdődik a rohanás megint, arról nem is beszélve, hogy bár jól elvagyok a munkahelyemen, de igazából nem vagyok odáig a munkámért. Sz*rul is fizet, előrelépési lehetőség sincs, unalmas is, maximum annyit lehet róla elmondani, hogy viszonylagos kényelemben töltök el bent napi 8 órát. Sajnos a szakmámban, amit amúgy imádnék, nem tudtam elhelyezkedni, most meg már nem is nagyon mernék benne dolgozni szerintem, mert már annyit felejtettem az egyetem óta.

Ilyenkor kell tudni váltani,mikor a tervek és a valóság nem fedik egymást!

Én az első gyerek 1 éves korában éreztem ezt, végül 2 évesen bölcsibe ment én meg dolgozni. Egyből megszűntek ezek az érzések, főleg miután láttam,hogy a gyerek is jól van így.

A másodiknál szintén az 1 év volt a vízválasztó, ő kicsit hamarabb megy bölcsibe. Alapvetően azt hiszem nem lesz gond, szereti a társaságot.

Tudni kell rugalmasan kezelni ezt!