Ez az egész anyaság egy tévedés, akarom vissza az életem! Éreztél így?

Azt hiszem kérdező ez az a pont, amikor külső segítséget kell kérned, mert előbb-utóbb - még ha beléd is lett nevelve - ki fogsz borulni teljesen és olyat teszel, amit később biztos megbánsz, pl. hogy tényleg pakolsz és elhagyod a gyerekeid.

Nálunk egy gyermek van, nem vállalunk többet, nem bírnám, bírnánk el érzelmileg, fizikailag, anyagilag, én egyre vagyok hitelesítve.

Naná, hogy éreztem így, a mai napig érzek időnként. És mint az évek során rájöttem, a barátnőim, de még az általam nagyra tartott „idős hölgyek” is éreztek így. Azt gondolom, mindenki, aki gondolkodik, akinek a gyerekszülés előtt is volt „élete”, illetve aki az anyává válással nem szűnik meg embernek lenni, az érez ilyet időnként, mert az anyaság a legnagyobb kihívás, és baromi idegőrlő (az első évek pedig inellektuálisan is lehúznak).

Persze akinek van rendszeres segítsége, és néha egy-egy nagymama elviszi a gyereket, hogy aztán tudjon hiányozni, és utána megint tudjunk örülni neki, annak lehet, hogy sokkalta ritkábban jönnek elő az olyan gondolatai, hogy hagyná a francba ezt az egész „papás-mamást”.

Ahogy Vekerdytől is sokszor elmondta: „A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a csontunkat, de ez az elmúlt évszázadokban nem volt gond, hiszen nagycsaládok éltek együtt, ott volt a dédi, a nagymama, nagypapa, nagynénik, nagybácsik, senki nem gondolt arra, hogy az anya és az apa küzdjön egyedül a gyerekkel.”

Szerintem nem kéne rögvest szakemberhez küldeni a kérdezőt, elég volna, ha kicsit őszintébb és elfogadóbb lenne a világ, és engedné az anyáknak, hogy időnként kiüvölthessék magukból a bánatukat anélkül, hogy rossz anyának kéne érezniük magukat.

Mert igenis frusztráló, ha mindenhonnan a csöpögős anya-gyerek kapcsolatot nyomják az emberre, s esetleg még a közösségi oldalakon is azt látja, hogy mindenki milyen cukormázos boldogságban fetreng anyaként (holott persze vannak, akik épp azért nyomják ezt, hogy elpalástolják a nyomorukat).

Nem árt, ha van az embernek néhány őszinte nőismerőse, akivel meghallgathatják egymást, ne adj' isten jót kacaghatnak a saját „nyomorukon” – és ettől máris sokkal könnyebb lesz.

Másrészt pedig én azt gondolom, mivel minden ember más, már múlttal, igényekkel, vágyakkal, intelligenciával, energiatartalékokkal stb., nem húzható rá mindenkire ugyanaz az anyakép.

Ahogy vannak, akik elmennek óvónőnek, míg másnak a hideg futkos a hátán a gondolatra, hogy huszoniksz kiskölköt gardírozzon naphosszat – az óvónőnek meg mondjuk rémálma, hogy egy laborban, kémcsövekkel dolgozzon. Ezek a preferenciák befolyásoljással vannak az anyaság megélésére is, ezért marhaság kijelenteni azt is, hogy mindenkinek otthon kéne lennie a gyerek 3 éves koráig (vagy épp az ellenkezőjét), mert van, aki boldogan szül és nevel fel 10 gyereket, számára ez az élet beteljesedése, más pedig akkor lesz boldog, ha egyet/kettőt nevel, és mellettük marad ideje az élet egyéb területein is kiteljesedni.

Kérdező, neked pedig, ha tabumentes megnyilvánulásokat szeretnél, ajánlok az alábbi blogon bármit, pl. ezt:

[link]