Van más is, akinek nem rózsaszín vattacukorfelhő az élete gyerekek után?

Én a második gyerek érkezése után éreztem ilyet, nekem az sokkal nehezebben ment, mint az elsővel, pedig ő is tervezett baba volt.

Nem mindig cukorfelhő, nálunk a pici is már 20 hónapos, és úgy érzem egyre türelmetlenebb vagyok, persze fáradt is, mert még mindig nem alussza át az éjszakát, jobb lenne több szabadidő, kikapcsolódás. Mivel a nagyszülők messze laknak, így csak havonta jutunk el a férjemmel kettesben pár órára valahova, de olyankor is sietnünk kell haza. Ha hetente lenne szabadidőnk az sokat dobna a helyzeten.

Persze imádom a gyerekeimet és alapvetően boldog a családi életünk, csak néha nehéz, annak ellenére, hogy a picivel is egyre könnyebb, ahogy egyre több dolgot megért. Most azt tervezem eljárok aerobicra, egy kis mozgás biztos jót tenne a lelkemnek (is).

előtte meg utána sem volt rózsaszín cukorfelhő az életem :) egyszer fent, egyszer lent, mindig ez jellemzett és sosem éltem meg vattacukorfelhőnek, ha boldog is voltam, nem tartott soká.

Viszont általánosságban elmondhatom, hogy most vagyok a legboldogabb, és ez valóban nagyon jó időszak: otthon a lányommal, pocakban a második.

Persze nem biztos hogy ezt mondom majd 6 év múlva, amikor legalább ugyanennyi törődést igényelnek, de mellette dolgoznom kell...

de most nagyon jó így, hogy nem kell dolgozni, minden percben vele/velük lehetek. Nem vattacukorfelhő, kialvatlan vagyok én is, nincs időm semmire de mégis valahogy most érzem magam a legboldogabbnak.

szóval én igazolom, hogy a szülés utáni 1-3 év valóban a legszebb időszak :) aztán ha jön a munka, na az már nem vicces.

Cukormező a frászkarikát! Egy nő életében az egyik legnehezebb időszak a gyermeknevelés, feltéve ha azt valóban szívvel-lélekkel csinálja! Miért?! Mert nagyon nagy felelősség! Egy új emberke személyiségét formálni, annak alakulásában részt venni.

Annak a nőnek is nagyon nehéz, akinek előtte mozgalmas, változatos élete, munkája volt. Óriási a kontraszt e között és a háziasszonyi lét között.

Miután a társadalmunk gyökeresen megváltozott az elmúlt 40 évben, a nőknek karrierjük lett, tanulhatunk, dolgozhatunk stb, az együtt élő generációk megszűntek, a legtöbb kismamának zéró segítsége sincsen, az idősebb generáció nem tudja átadni a tudását, nem tud segíteni érdemben, ezért érthető, hogy sok fiatal édesanya komoly krízishelyzetbe kerül.

Azokban az országokban, ahol a csoportkultúra sokkal fejlettebb nálunk, ezek a krízishelyzetek jóval kevesebbszer fordulnak elő. (összefognak a nők a gyermeknevelés terén is. Eljutnak sportolni és szórakozni is, mert együtt vigyáznak a másik babájára is addig)

Benne van a személyiség kérdése is. Egy aktívabb alkatú nőt gyakrabban visel meg ez a váltás.

Nagyon sok a hülyeség az interneten is, tele van ellentmondó infókkal, mondvacsinált lélektani elméletekkel, melyek gyakran teljesen távol állnak a bizonyított pszichológiai tényektől!

Engem is nagyon megviselt az első gyermek, mert borzasztóan nehéz volt vele. Semmi nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem, holott tiszta szeretettel csináltam mindent, de a gyerekem öntörvényű volt, hiába állítottam határokat, nem működött...Így kiszorultam az anyukák társaságából is, a gyerekem nem működött együtt a többivel.. Borzasztó időszak volt, egyetlen ember tartott ki mellettem, a többi kritizált... az az egyetlen ember ajánlotta, hogy nézessem meg a gyereket a biztonság kedvéért szakemberrel, mert bár imádnivaló, mégis érez valami eltérést. Elvittem, kiderült az autizmus...:(( (közel 2 év vizsgálat után) Nem kívánom senkinek azt az időszakot, minden szempontból összetört. Nem akartam soha többé gyereket. Aztán mégis összejött...)) Végig aggódtam a terhességet, de szerencsére az új dokim olyan stabil volt, mint a bástya, védett minket, nyugtatott, biztonságban éreztem magam így jobban.

Ez az új gyermek teljesen más. Ő normálisan fejlődik, ezért vele át tudom élni azokat a dolgokat, amiket egy átlag édesanya. Ő is aktív, hisztis, de nekem ez a fiamhoz képest gyerekjáték:)

A kettő egyszerre nehéz nagyon. Ilyenkor nyugtatom magam, hogy ez átmeneti és próbálok segítséget kérni ott, ahol lehet. Mert egyáltalán nem kell mindent egyedül megoldani!

Egy anya nem attól lesz jó anya, hogy mindent tökéletesen megold egyedül! Attól lesz, ha igazán szereti a gyermekét.

Nem attól lesz jó anya, ha állandóan nonstop a gyereke mellett van. Hanem akkor ha ő is fel tud töltődni, mert adni csakis az tud, aki mag is kap!

Az ember társas lény! A fejlettebb emlősöknél is segít a család az anyának!

Írtad, hogy nincsen segítséged. Ezen érdemes talán változtatni. Kérjél segítséget és adjál te is másoknak.

Nem rózsaszín cukorfelhő, az biztos. A kialvatlanság, kiégés a legboldogabb nőt is megviseli. Ugyanakkor be kell látnom, hogy egészen másfajta nehézségek, küzdelmek vannak itthon, mint a munkahelyemen voltak, nem is lehet őket összehasonlítani. A munkahelyi stressz, a kollégák furkálódása csak kivett belőlem, persze a sikerélmények kárpótoltak valamennyire. A gyereknevelés hullámvasút, szó szerint az egyik percben ők okozzák a legtöbb gondot, de rögtön a másikban az egekig emelnek egy mosolyukkal, és ez nálam legalábbis nem túlzás. Vannak nagyon nehéz napok, és nem lehet innen hová hazamenni, nincs betegszabadság, ki kell tartani.

Azzal semmi gond nincs, ha másképp vagy boldog, mint a gyerekek érkezése előtt. Az gondtalan boldogság volt, ez persze hogy más, mindig van min aggódni, tervezni, gondolkodni.

Szerintem a legfontosabb, hogy valahogy, valamivel fel tudj töltődni, és ne a gyerekektől várd (egyelőre), hogy feltöltsenek. Ők amíg picik, csak vesznek, vesznek el belőlünk, nem rossz értelemben, mert ennek így kell lennie, nekünk máshol kell feltöltődnünk. Vagy a férjjel kettesben töltött időben, vagy akkor, amikor megtehetjük, hogy csak magunkkal foglalkozunk, vagy barátnőkkel, vagy egy hobbival, amit valahogy belepasszírozunk az időnkbe, stb.