Gáz, hogy így gondolkodom, vagy normális, egy gyerek és ennyi is marad?

Egyetértek a 20-assal, a kérdező önismerete tényleg ritka mód rendben van, ami azért dicséretes. Szerintem nem sok ember mer a saját "önző" oldalával így szembenézni.

Más kérdés, hogy a kérdező kommentjeiben megfogalmazott indokokkal, miszerint a többgyerekesek nem igazán boldogok és kiegyensúlyozottak, nincs idejük egymásra stb., nem értek egyet, nem mindenhol van ez így. A kérdés kifejtésében felsorolt indokok viszont olyan szempontból igenis rendben vannak, hogy ha így érez, hiba lenne magára erőltetnie 2-3 gyereket.

Olyan szempontból még meg is értem, hogy a férjemmel mi sokáig 3 gyerekről beszéltünk, hogy annyit szeretnénk. Mindig is úgy gondoltuk, hogy ezt max. az anyagiak változtathatják meg, tehát csak akkor nem lesz 3, ha úgy érezzük, anyagilag nem fér bele, illetve pénzhiány miatt nem tudunk a házon akkorát bővíteni, hogy lehessen nekik 3 külön szoba. Nos, egyelőre ott tartunk, hogy az elsőt várjuk, de egyre inkább két gyerekről beszélünk mindketten. Nem a pénz miatt, hanem amiatt, mert úgy érezzük, hogy három sok lenne.

Az utóbbi egy-két évben láttunk pár példát a környezetünkben arra, hogy kettővel még minden happy volt, úgy voltak vele, hogy simán jöhet a 3. gyerek, és azzal már sajnos borult minden, egy rohanás, kapkodás lett az életük. Pár családdal vagyunk is annyira jóban, hogy ezt elismerték, mondták, hogy nem gondolták, hogy ez lesz, rohadt nehéz. Őszintén szólva eléggé elgondolkodtam ezen, de a jelek szerint a férjem is, mert mikor felhoztam neki, mondta, hogy már ő is agyalt rajta. Nem zárunk ki semmit, de az biztos, hogy a második után nagyon átgondoljuk majd, hogy milyen most az életünk, mit bírunk, és mennyire érezzük úgy, hogy vágyunk még egy gyerekre. Abban megegyeztünk, hogy csak akkor vállaljuk majd be a harmadikat, ha mindketten baromira érezzük a vágyat.

Én jelenleg úgy érzem, hogy baromira nem vágyom kettőnél többre. És felőlem hívhatjuk önzőségnek, de többek közt amiatt is van ez, hogy szeretnék én is ember maradni, aki néhanapján áldozhat időt magára is. Én úgy érzem, hogy 3 gyerekkel ez nekem már nem menne, sose voltam jó az idővel való sakkozásban, túl sok lenne.

Kedves 21-es! Tetszett amit írtál, nyomtam is egy zöld kezet, de közben jó mosolyogtam.

Írtad, hogy a második után majd jól átgondoljátok, és most várjátok az elsőt.

Hidd el, az első után is jól át fogjátok gondolni! :)

A kislányom három hónapos, tudom, miről beszélek...

22: tök igazad van :D

Sőt, amikor nemrég erről beszéltünk, hogy kettő tuti lesz, aztán a második után majd meglátjuk, mondtam is a férjemnek, hogy most még nagy a pofánk, aztán ha már itt lesz a kisasszony, lehet egyöntetűen kijelentjük majd, hogy nincs az az isten, hogy ezt még egyszer bevállaljuk :D

(Halkan megjegyzem, én eleve minimum két és fél év korkülönbségben gondolkodom, ismerem magam, tuti, hogy én kipihenném azért az első időket, mielőtt belevágok újra a babázásba :D)

19-es

Neki lehet nem jutott 7 év egyedül, de nekem igen. Ő nem szokta meg, hogy csak egyedül van és mindenki vele törődik. Egyszer, aztán jön valaki aki miatt szépen a háttérbe kerülsz. A férjemék is így vannak, annyi különbséggel, hogy neki mozgássérültként született a testvére. Tudod mennyi lemondással és alkalmazkodással jár, ha a testvéred beteg? Onnantól kezdve, te nem második leszel, hanem a sokadik, mert a másik sokkal nagyobb törődést igényel. Mondhatja nekem bárki, hogy két-három gyerekkel is ugyanúgy lehet törődni. Szerintem ezt csak a saját megnyugtatásra mondják az anyukák. Persze lehet, hogy csak az én környezetemben vannak rossz példák. Elég sok családot látok magam körül és mindenhol különbséget tesznek a gyerekek között.

Mindkét életformának, felfogásnak megvan a maga előnye és hátránya. És mivel nem lehet egyszerre 2 utat végigjárni, csak jóval később jön rá az ember, hogy mennyire döntött jól.

Én nagycsaládos vagyok 5 gyerekkel. A saját tapasztalatom az, hogy nincs rosszabb, mint az egyedül unatkozó, vagy mindenben a szülőkre támaszkodó egyke gyerek. Nálunk az a 4 év volt a legnehezebb, amíg az elsőszülöttünk egyedül volt. Most állandó nyüzsgés van, a különböző korosztályok miatt állandó szervezés, sakkozás az élet.

De simán járok mellettük iskolába, minden hónapban van a férjemmel egy randinapunk, és ha szaunázni támad kedvem, akkor megyek.

Mélyen hiszek abban is, hogy a testvérek tanulnak egymástól, mégpedig elfogadást, toleranciát, együttélést, lemondást, szeretetet, empátiát.

Amikor a nagyobbjaim általánosba jártak, jellemző volt, hogy az egyke gyerekek irigykedtek rájuk, mert nagyon szerettek volna testvért. Imádtak nálunk lenni a nyüzsgésben, dajkálták a kicsiket, odaültek dumálni hozzám.

Viszont ahogy nőnek, ezt elfogadják. Most a két gimisem osztályában is vannak egykék. Többségükben elkényeztettettek, egoisták, mindenük megvan, és meglepően rossz a kapcsolatuk a szüleikkel. Túl sok figyelem zúdult rájuk egész életükben, azt tanulták meg, hogy minden az övék, anyagi és érzelmi téren egyaránt. Úgy érzik, nekik ez jár, közben lázadnak a szülői, olykor túlzott figyelem ellen.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki szüljön sok gyereket. Nem is mindenki alkalmas rá. És persze vannak olyan egygyerekes szülők is, akik remekül megtalálják az egyensúlyt.

Nekem egyszerűen furcsák a kérdező okai, és tartok attól, hogy ezt az "önzőséget" viszi majd tovább az ő gyereke is, és az sem kizárt, hogy erősen lázadni fog majd ellenük. Hiszen azt tanulja meg, neki minden jár, ahogyan a szüleinek is, és ezt a kettőt gyakran nehéz összeegyeztetni.

"...Többségükben elkényeztettettek, egoisták, mindenük megvan, és meglepően rossz a kapcsolatuk a szüleikkel."

Én egyke vagyok, egyik sem igaz rám, soha nem is volt és egyik egyke ismerősömre sem. Ez egy hatalmas ostobaság, egy alap nélküli általánosítás, amit a sokgyerekesek közül valamikor egy nagyon okos kitalált és azóta ezt szajkózzák, hogy magukat igazolják.

27-es, ezt nem én szajkózom! Mint leírtam, személyes kapcsolatom az általános iskolás korosztállyal volt, ők inkább irigyelték a nagycsaládot.

A gimis korosztályról, az osztálytársaikról meg a gyerekeim mesélnek, és hidd el, elég gáz dolgokat.

Nem tudom például mennyire normális az, hogy a gimis (egyke) lány leprostizta (az eredeti szót nem engedte a moderátor) a saját anyját, mert nem vett meg neki valami csúcsmodell telefont, pedig telne rá neki, de ó a beste, tanulmányi eredménytől tette függővé. Vagy az normális, amikor az enyémek bevitték a kistestvéreiket fagyizni a városba, és odament hozzájuk a vastagon sminkelt, csúcsragadozó csajszi, és leszánalmasozta őket, meg kijelentette, hogy lelőné az anyját, ha neki tesót csinálna?! Vagy az egyke divatmajom fiú, aki kiakadt azon, hogy az anyja magára költött, ahelyett, hogy neki vett volna új cuccokat. Nemrég meg az egyik hasonló kaliberű srác szülei elutaztak hétvégére, ő meg nagy piálós bulit rendezett otthon, és amikor lebukott, és elvették tőle a slusszkulcsot(!), mindenféle szemeteknek kiabálta ki őket?!

Ezek a srácok azt hiszik, minden az övék, nekik mindent lehet. Így lettek nevelve. Önző szülők önző gyerekei.

És persze, hogy vannak kivételek, de a kérdező megnyilvánulásaiból én úgy érzem, ő is az önző kategória.