Akarok gyereket, de másokéval nem tudok mit kezdeni. Ez normális?

Én 32 vagyok, van egy 4 éves fiam, de másokéval még most sem nagyon tudok mit kezdeni. Persze, leülök játszani velük, meghallgatom, hogy mit mondanak, de igazán nem köt le.

Viszont a sajátommal teljesen más a helyzet, főleg mióta én újra dolgozom, ő meg ovis. Mivel 3 évig együtt voltunk éjjel-nappal, így tudtam minden rezdüléséről. Most meg alig várom, hogy mehessek érte az oviba, hogy tudjam mi történt vele, mit evett, mit játszott. Már öltözés közben kérdezgetem, meg egész úton hazafelé, néha már rám is szól, hogy minek kérdezek annyit. Ha nem én megyek érte, mert délutános vagyok, akkor amint tudom hívom telefonon az apját, hogy mit csinálnak, mi volt az oviban, mit evett, stb...

Nagyon várom a hétvégéket, hogy együtt lehessünk, sokat játszunk, csavarogjunk, sokat énekelünk, mondókázunk, sütünk, segédkezik a konyhában, a házimunkában és folyton csacsog, minden érdekli, mindent megmagyaráz. Imádom.

abszolút normális

plusz gondolj arra, hogy 5 év alatt te magad is nagyon sokat fogsz változni

Én is csatlakozom az előttem írókhoz.

36 éves vagyok, 3,5 éves kisfiú édesanyja.

Mások gyerekei általában nem különösebben érintenek meg. Vadidegen gyerekeknek vagy szüleiknek soha nem szólok oda, hogy milyen cuki kislány, milyen szép kisfiú vagy hasonló.

Játszótéren sem nagyon szokott érdekelni, hogy mások gyermeke mit csinál (természetesen, ha látom, hogy vészhelyzet van, akkor ugrok ösztönösen segíteni, de ez különleges helyzet).

Már azon sem füstölgök magamban (szótlanul) amikor pl. az enyémtől vagy az átlagosnak mondhatótól jóval eltérő, ultraliberális nevelést (=nem nevelést) látok, csak akkor, ha az már az én gyerekem testi épségét vagy játékait is veszélyezteti... és csak ezért.

Van az ismerettségi körünkben olyan kisfiú, akit bevallom, nem kedvelek túlzottan- tudom, nem túl népszerű ilyet mondani, de ez van. Meg tudnék bolondulni, amikor vendégségben a kanapéra sullyomban felmászik és lendületből a hátamra ugrik vagy szaggatja a ruhámat, húzkodná fel a felsőmet, hogy alánézzen stb. Pedig 4,5 éves. Bár itt is inkább nevelési hiányosságok vannak, de a számító hízelgését is nehéz szó nélkül hagyni (bizony megtanulta az elhanyagoló nevelés mellett manipulálni valamennyire a környezetét).

Azt is beismerem, hogy amióta anya lettem, azóta az ilyen nagyon kirívó, nagyon neveletlen, nagyon liberális, nagyon elhanyagolt gyerekek még inkább messzebb kerültek tőlem és csak önuralommal, magamban számolással tudom néha megállni, hogy ne szóljak bele olyanba (nevelésük), ami nem az én dolgom. Végtelenül bosszant és elkeserít időnként, amit a tágabb környezetemben látok gyermeknevelés és család címszó alatt és mivel már nekem is van gyermekem- így talán a nehézségeket is megéltem valamennyire, így még kontrasztosabbá vált az egész, mint korábban, gyermekvállalás előtt.

Szerintem az a normális, ha mindenki a saát gyermekét szereti a legjobban, a többiek között akadnak szimpatikusak és kevésbé szimpatikusak. Segíteni mindenkinek segítek, ha valóban bajban van, de egyébként nem kell az egész világgal kényszerűen gügyögve barátságban lenni. :)