Engem dühít csak fel ha egy anya 600 ezer forintot fizet elöttem egy gyerekruha üzletben?

Nem dühít, még csak nem is irigykedem szimplán csak nem értem.Nekem ilyen téren kicsit más a gondolkodásom talán, de én sose értettem a fölösleges dolgokat.

Gyakran szóba kerül álmodozás szintjén hogy mi lenne ha lottot nyernénk.Nos persze nyilván akkor nem a kínaiból öltözködnék, na de nem is fizetnék ki +10-20ezret egy pipáért, vagy két darab 7-esért stb.

Na meg ha ömlik ki a ruha a szekrényből, akkor persze ha meglátok egy ruha darabot ami épp meg tetszik, akár a fiamra, akár magamra megvenném, de nem mennék teljes ruhatár cserére.

Ugyan így nem vennék 8 kocsit kettőnknek, mert minek.

Épp tegnap gondolkoztam azon hogy a szappanoperákban mindig hatalmas hodályban élnek 4-en. Ahhoz hogy felmenjek szólni a gyereknek hogy kész a vacsi fél órát kell sétálni.Én ezeket fölöslegesnek tartom, és tartanám akkor is ha megtehetném.

De mindenki úgy éli az életét, és arra és annyit költ amire és amennyit akar.

Persze az hogy ilyen különbségek vannak, dühítenek.

Szívem szerint azt csinálnám hogy a világ összes vagyonát begyűjteném, és egyelően elosztanám a világ összes embere (nem családja, embere) közt.

Nagy szocialista eszme ez, hogy osszuk szét a vagyont mindenki között. És az rendben lenne, hogy valaki éveket tanult, utána meg dolgozik, mint az állat, a pénzét meg szétosztják olyannak, aki 8 osztályt végzett és esetleg otthon ül, mert lusta dolgozni? Azért gondolkozzunk már. Nem mondom, hogy mindenki munkával szerezte a pénzt, én sem vagyok naiv, de nem feltételezem rögtön, hogy lopta és vegyünk el tőle, mert nekem kevesebb van.

A pénzt nem irigyelni kell, hanem megkeresni.

Őszintén: az valóban dühít, hogy ha megfeszülünk, sem lesz annyi pénzünk, hogy mindenre költhessünk, amire csak akarunk, és persze, ez akkor felerősödik, ha látom, hogy másnak 600 ezret kiadni egyáltalán nem gond. De nem arra vagyok dühös, akinek van miből, hanem csak úgy, erre a helyzetre. Arra, hogy hiába dolgozunk mindketten, nem fizetik meg tisztességesen (nem arról van szó, hogy nyomorgunk, vannak, akik sokkal kevesebből élnek, mint mi, de utálom, hogy állandóan mérlegelni kell, takarékoskodni, félretenni, lemondani, satöbbi), arra, hogy mindig minden egyre drágább, hogy az árak simán elérik a nyugati színvonalat, de a fizetések elég messze vannak tőle. Na ez dühít.

De mellesleg, ha nekem lenne ennyi felesleges pénzem, és mellé öt gyerekem, én is vígan el tudnék költeni hatszázezret egy ruhaboltban, és még csak nem is érezném feleslegesnek. Szívesen járatnám én is az öt gyerekemet (sőt, szívesen vállalnék öt gyereket) a legújabb divat szerint, de csak akkor, ha nem kellene azon görcsölnöm, hogy mi van, ha a gyerek a drága ruháját összekoszolja, elszakítja, mert atyaég, akkor a kisebb testvér nem tudja felvenni. Így meg marad az, hogy olyat adok az egyetlen gyerekemre játszós ruhának, amit nem sajnálok, ha tönkremegy, mert tudom pótolni.