Van itt olyan anyuka akinek nem az a mániája, hogy ha a gyerekre rászólnak akkor lelkibeteg lesz?

A szimpla rászólást én is alkalmazom, bár még nem vesz komolyan, 10 hónapos. De zuhanyt, rácsapást nem szeretnék, nekem sajnos volt benne részem. Én úgy szeretném elérni, hogy figyeljen rám, vagy fogadjon szót, hogy tisztel engem és az apját. Persze ez majd kiderül, de eddig minden gyerekkel tudtam így bánni, nem csak idegenekkel, unokatestvérekkel és öcsémmel is. Kölcsönös tisztelettel, szép szóval. A lányom is huncut ugyan, de nagyon jó kislány, szerintem vele nem lesz gond. Ha kikapnék egy izgő-mozgó fiúcskát következőnek, lehet, ez ebben a formában nem válna be, ki tudja, de megpróbálnám nála is.

Én azt tapasztaltam, hogy a gyerekek viselkedésén sokat változtat, ha figyelembe veszed, ők is önálló személyiségek, és érezteted velük, nem csak parancsolgatni akarsz, vagy szabályok közé szorítani őket, akkor is, ha van más lehetőség.

Megdöbbentem pl., mikor gyerektábor alkalmával két "gyerekem" összeveszett, kiabáltak, kergetőztek, majdhogynem egymás haját tépték, a velem együtt felügyelő felnőtt pedig ordított. Kihívtam a két gyereket és megmondtam nekik, erről az egészről azt gondolom, semmi értelme, de tönkreteszik egymás és a többiek hangulatát, napját, mókáját is, úgyhogy nem kéne ezt csinálni, semmi okuk veszekedni. Erre mindkettő elpityeredett és potyogtak a könnyeik, úgy szégyellték magukat, holott az ordításra rá se hederítettek. Soha nem kezelték még őket így, akkor otthon miféle nevelést kaphattak?

Nem fogok veled vitatkozni, de hidd el nekem, hogy egy lány is lehet annyira dacos, akaratos és szófogadatlan mint egy fiú.

14-es voltam

Én sem hiszem, hogy lelkibeteg lesz a gyerek, ha rászólnak és alapvetően 6-ossal értek egyet: lényeg a szeretetteljes, de következetes nevelés és akkor szép lassan elég lesz a szó is.

A mindig "csak egy kis legyintés"-t ellenzem, mert csak rossz példát tanul belőle, viszont megeshet, hogy elszakad a cérna: gyerek-, és helyzetfüggő is. (Én pl. gyerekként egyszer hozzávágtam valamit a kistestvéremhez, amivel simán agyon is üthettem volna, s nem tartom azért igazságtalannak anyukámat, hogy emlékezetesen elfenekelt, pedig máskor sosem fordult elő nálunk ez a büntetés.)

Csúfolni sosem csúfolnám a gyerekem, arra máig dühvel emlékszem, amikor bánatom volt és a szüleim kinevették a "világfájdalmam", ahelyett, hogy megölelgetve mondtak volna nemet. Piciként még lehet, hogy beválik, mint figyelemelterelés az utánzás, és még nem érti az irónia részét, de nem biztos, hogy a legjobb módszer a későbbiekre.

A víz meg: alapvetően ez sem szép dolog, de biztos előfordulnak ön- vagy közveszélyes módon hisztiző gyerekek is, akiket muszáj valahogy kizökkenteni. De azért általában, a gyerekek többségénél, célravezetőbb ha egy fél szemmel felügyelt sarokban kiordítják és fetrengik magukat. Még ha ez fél-egy óráig is tart és ciki vagy csak nagyon idegesítő, de a gyerek hamarabb megtanulja önmagát kezelni és ki lehet utána békülni vele.

Az meg, hogy mennyire hisztis egy gyerek, egyáltalán nem függ attól, fiú-e vagy lány.

Kérdező, 13. vagyok, és abban igazad van, fogalmam sincs, milyen az a fajta hiszti, amiről írsz. Sem öcsémnél, sem unokaöcsémnél nem tapasztaltam ilyet, ha különbséget kell tenni lány és fiú hisztije, dackorszaka között.

Arra viszont kíváncsi lennék, akik ilyesmivel küzdenek, próbálták-e már a Szuperdada módszereket, és bevált-e? Mert a tévében szép és jó, de van valaki, aki élesben alkalmazta és sikerrel?