Miért várja el a világ, hogy akinek gyereke van, az boldog legyen?

Szerintem azért, mert a nők döntő többsége számára a legnagyobb öröm a gyermek és a legnagyobb katasztrófa, ha nem lehet gyermek. Ennek okát ne a kényelmi szempontokban keresd (több nehézséget jelent, mint örömöt), hanem abban, hogy ez van belénkkódolva. Valójában az életben, úgy tapasztaltam, a legnagyobb örömöt egyébként sem azok a dolgok okozzák, amik könnyen mennek, vagy ahogy te foglamazol, kevés nehézséggel járnak, épp ellenkezőleg. Ja és nem hiszem, hogy bárki elvárja, hogy boldog legyél, inkább csak feltételezik, hogy az vagy.

Emlékszem, egyszer a nőgyógyászom, mikor még terhes voltam, megemlítette, bár minden kismama ilyen elégedett lenne (na nem mintha nem lettek volna fizikailag panaszaim, de tudom, hogy ez ezzel jár). Én meg azt gondoltam, hogy aki még ennek se tud örülni... És tényleg.

Mitől vagy/lennél boldog például? Tényleg érdekelne!

Mert a világ hazug és felszínes,az emberek nagyrésze felszínes,kétszínű,hazug.Ez van.Itt is,mint az életben ha leírod őszintén,hogy fáradt vagy,a gyerekkel kapcsolatos teendők nem elégítenek ki 100%osan,nem élvezed minden percét,már megvetnek.Egy olyan nő aki nehezen esik teherbe ítélkezik a leghamarabb,pedig el sem tudja képzelni,milyen az ha egy baba becsúszik,és lehet itt most arról magyarázni,hogy olyan nincs,hogy védekezés mellett fogan,pedig van,még pedig,mert az élet utat tőr magának,főleg ha évekig előtte a szervezet nem volt hormonnal tömve.

Én nem mutatom azt milyen jó nekem,mert bizony sokszor teher,fáradtság,rémálom a gyereknevelés,ettől függetlenül szeretettel,és tisztességgel nevelem a gyerekem,és attól,hogy nem volt tervezett nem lesz belőle hátránya,mint gondolja a sok szűklátókörű ember.Viszont akkor is lemondással jár,munkával,nehézséggel.Szerintem aki bevállalja a gyermeket önzetlenül cselekszik,mert egy kissé háttérbe szorítja magát,legyünk őszinték,normális esetben csak egy kicsit és nem mond le minden igényéről.Számomra a gyereknevelés nem csupa móka és kacagás,és eszem ágában sincs 3 évig otthon ülni,vagy rabszolgát játszani,magamra kötni a gyerekem illetve lemondani minden igényemről,és úgy gondolom hogy ez a normális.Láthatod kedves kérdező őszinte vagyok,és nem virágnyelven mondom el a véleményem ez szerintem látszik a százalékomon is.Azt ajánlom ne foglalkozz a többi emberrel pláne nem az anyukákkal,csak annak a szavára adj aki fontos neked,mert sok okostojás lesz még aki be akar szólni aki furcsán néz rád,kezdjük már annál az apróságnál,hogy csinos vagy,és könnyen lementek a plusz kilók,senki nem mondaná meg,hogy szültél ha nem rohangálna melletted a csemete,és milyen sokan vannak akik már ezért ferde szemmel néznek,tapasztaltam én már sok mindent pedig még csak 22 hónapos a fiam,mindig mindenki mindent jobban tud,és elvárják,hogy te is úgy gondold,te is vigyorogj folyton mintha a fellegekben járnál,de hidd el az igazi barátok megértik ezeket pláne ha van gyerekük,és csak Ők a fontosak nem a többi tyúkanyó.

Egyáltalán nem várja el a világ, sőt. Én azt veszem észre, hogy mostanában pont az a "trendi" hozzáállás, amit te képviselsz.

Engem mindenhol ufónak néznek (ahogyan itt is gondolom le fognak pontozni a "hót depis" anyukák, de én akkor sem szégyellem.), hogy úgy érzem, hogy még soha nem voltam ilyen boldog, hogy a kisfiammal kiteljesedett az életem, és a kapcsolatom a férjemmel. Hogy nem érzem magam "bezárva" a lakásba, sőt, kifejezetten meghittnek és boldognak érzem ezt az időszakot minden nehézségével együtt, és legszívesebben megállítanám az időt, mert nem akarom, hogy elrepüljön ez az időszak.

Pedig egyáltalán nem felhőtlen az életem, rengeteg nehézségünk van, de úgy érzem, hogy nekem az anyaság plusz erőt adott.

Igazából mindig értetlenül állok az előtt, amikor egy anyuka ilyeneket ír, hogy "elsorvad a fiatalsága a gyereknevelés közben"... Senkinek nem kötelező gyereket szülni, van, akinek ez egészen egyszerűen nem való, mert nem akarja feladni az eddigi életét, nem akar áldozatokat hozni, lemondani bizonyos dolgokról a gyerek érdekében. Nincs ebben semmi rossz, sőt, én kifejezetten tisztelem azokat, akik ki merik mondani, hogy ők márpedig ilyenek, ezért nem akarnak szülni. De akik ennek ellenére gyereket vállalnak, ráadásul többet is, aztán folyamatosan árad belőlük a panasz, azokat valahogy nagyon nem tudom érteni...

Aki a 24-est lepontozza, az nem azért teszi, mert hót depis az anyuka, hanem azért, mert rossz, ha valaki ennyire lenézi azt, aki le meri írni, ha gondja van.

Én amúgy itt a gyiken simán leírom mi bajom, de sehol máshol nem álltam neki panaszkodni. Tettem a dolgom, és imádtam a lányom. Csak épp nem volt az agyam egy mézes-mázas, habos maszat. Voltak nehéz perceim, nem voltam mindig felhőtlenül boldog.

S ha ezért lenéz valaki, hát tegye.

Én sem feltétlen nézek szépen egy állandóan csicsergő, világboldogságos anyukára, mert nekem meg az nem túl őszinte. Persze bizonyára én sem vagyok elég empatikus...

de ettől még nem fogom állítani, hogy ha "hót boldog" anyuka vagy, akkor hülye vagy.

Másképp éljük meg, és ez nem baj, sőt nem is kell, hogy ez támadási felület legyen.

28-as, te abból indulsz ki, hogy mi egyáltalán nem vagyunk boldogok.

De erről szó sincs!

Én természetesen nagyon örülök a családomnak, és imádom őket, a gyerekem a mindenem.

De engedd meg, hogy néha legyenek rossz napjaim, amikor minden összecsap a fejem fölött. Mert bár ezt én sem csípem, de van ilyen. S ilyenkor sajnos vannak boldogtalan perceim, miközben persze szeretem és imádom a családom.

Ha pedig azt hiszed kicsi a problémám, és nagyobb dolgoktól bizonyára szerinted összeomlanék, akkor leírom mikor volt igazán mély pontom, hiába a gyerekem két szép szeme.

Babám 2,5 hónapos korában apukám váratlanul meghalt. Rá két hétre anyukám eltörte a lábát már negyedjére. Kórház és temetés, ez volt a "nagy program", mindez egy csepp baba mellett, aki hasfájós és refluxos volt, és napi 10 órát ordított végig és megjártuk vele többször a kórházakat.

Lehet gyenge vagyok, de ekkor igazán boldogtalan voltam.

Mellette persze tudom, hogy a családom a legnagyobb kincs, akik nélkül senki lennék. De sajnos van az a szürke köd, ami leborít a lábamról, még a kicsi lánykám és szerető férjem mellett is.

Most csak azt nem értem, te miért hiszed, hogy csak neked vannak nagy gondjaid, amit simán leküzdesz?

Ja, amúgy nem mellesleg igazán keményen és jól leküzdöttem én is a nehéz időszakot. De hagy vállaljam már fel, hogy nem volt könnyű, és nem jártam mindig nyakig boldogsághormonban.