Miért baj, hogy nem akarok gyereket vállalni?

Hello! szerintetek azzal mit csináljak, hogy én 20 vagyok tudom fiatal, a vőlegényem 28.Mindig azzal van hogy ő gyereket akar én pedig nem, azt hiszi kb h nem szeretem őt, mindenki azzal jön hogy változni fog...de mi van ha nem fog? a barátom már így is minél előbb akarna mert ő lassan 30....attól félek hogy pár évig még húzódik a kapcsolatunk és ha rájön vagyis megérti hogy nem akarok gyereket nagyon csúnya vége lesz a kapcsolatunknak.Én nagyon szeretem őt, de olyan mintha a szülés lenne az áldozat amit hoznom kell érte, az meg rég rossz úgy. :(

Ne hamarkodj el semmit! Ha nem akarsz, hát nem akarsz. Nekem van két gyerekem, de rájöttem, hogy én sem akartam őket. A környezetem elvárásainak akartam csak megfelelni. A férjem akarta nagyon, és mivel szeretem őt, engedtem. Félre ne értsetek, imádom a gyerekeimet, nem cserélném el őket semmiért. De ha visszamehetnék az időben, lehet máshogy döntenék. Valahogy többre vágyom, mint állandóan ővelük foglalkozni. Kicsit hiányzik a szabadság...

Engem is nyaggattak, de még mennyit...Tíz éven át kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem akarok gyereket. Erre ezer és ezer okom volt, többek közt, hogy egyre jobban idegesítettek a gyerekek. Húsz éves koromban még nagyon szerettem volna, de nem volt kinek szülni, aztán megváltoztam. A hajam szála égnek állt a gyerekektől, a babákkal sem tudtam mit kezdeni, messzire menekültem, ha gügyörészni kellett volna nekik. Egy kiskutyát százszor édesebbnek láttam, mint egy kisbabát. Na és az a sok kutya, akik gyerek érkezése miatt jutnak menhelyekre...Én jól meg voltam gyerek nélkül. De a párom nem. És persze nyaggattak a rokonok is, de az egyáltalán nem befolyásolt. Gyönyörűen ki tudtam fejteni nekik, hogy kutya nélkül nem tudnám elképzelni az életem, gyerek nélkül viszont igen. Anyám már 20 éves koromban gyűjtögette a babaruhákat az unokájának, amitől falra másztam. A lényeg, hogy egyetlen ember tudott rávenni arra, hogy gyereket vállaljak, és az a férjem volt. Olyan szerelmes voltam az elején...De nagyon megkönnyebbültem, hogy nem ment könnyen a teherbeesés. 1,5 év hiábavaló próbálkozás után már nem is gondoltam, hogy sikerülni fog. Aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, olyan más lett minden. Megijedtem, de mégis, mintha valami varázslat történt volna bennem. Kikölcsönöztem az összes terhességgel kapcsolatos könyvet a könyvtárból, a férjemmel napról napra néztük a képeket, most akkora mint egy babszem, már ver a szíve, aztán ahogy alakult, fejlődött napról napra...Az ultrahangos találkozások. A megdöbbenés, hogy 11 hetesen már milyen babaformája volt...A család öröme. Harcoltam a saját félelmeimmel, de valójában nem tudtam nem örülni az egésznek. Régebben azt gondoltam, ha bennem megmozdulna valaki, viszolyognék az egésztől, de amikor tényleg megmozdult, egészen más érzés volt. Akkor jöttem rá, milyen csodálatos, amikor kis idő múlva rájöttem, hogy már 1 hete nem érzem mozogni. Akkor bőgtem először a kisbabám miatt. Aztán kiderült, hogy minden rendben és onnan kezdve annyira örültem minden kis mozdulatának. Később, főleg a szülés előtt volt egy depressziós időszakom, amikor rájöttem, hogy nekem ez nem fog menni és mi lesz az imádott kutyáimmal és mi lesz ha nem tudom szeretni és mit kezdek én egy csecsemővel... Összevakartam magam a gyerek érdekében és még szülés előtt megbeszéltem magammal, hogy nem vetítek ki több rosszat a gyerekemre. Miatta nem fog egy kutya se menhelyre menni, úgyhogy az ellenszenvemet azonnal be kell fejezni. De minden kétség elmúlt akkor, amikor megszületett és megláttam Őt. A sok ellenérzés köddé vált. Amikor a karomba vehettem, hiába voltam császáros, nem fájt semmi, pedig kétrét görnyedve mentem érte. Olyan szerelem volt első látásra, amilyenről nem is álmodtam. Az a vállamon imbolygó torzonborz kis fejecske. A nagy, álmos szemek. A tökéletes miniatűr kezek. És az egész kis ember akkora volt, mint egy manó. Nem számítottam ilyen őrületes szerelemre. Nagyon meg is rázott, mert hamar rájöttem, hogy mióta Ő van, azóta az egész életem az ő kezében van. És a férjemé is. És ez elég megdöbbentő érzés akkor, amikor az ember egész odáig kialakított egy békés, boldognak mondható életet. Hogy ilyen nagy félelemmel tölthet el az, hogy ha az embernek gyereke van, arra nem számítottunk. 36 éves koromra lettem anya. Csak azért írtam le, hogy ez könnyen megtörténhet veled is. De arra is készülj fel, hogy tök mindegy mit csinálsz, mindenbe bele fognak szólni. Alig született meg a babánk, már mindenki azt kérdezi, lesz-e kistestvér és kapjuk a fejcsóvát, ha azt merjük mondani, hogy nem. Pedig nem, mert nem vagyunk már fiatalok és császár után amúgyis várni kell jó 1,5-2 évet. 38 évesen hova szüljek már? Előbb meg nem szeretnénk, mert el kéne hanyagolnunk a kisbabánkat a kistesó miatt. De mindegy, mert a gyereknevelésbe is beleszól boldog boldogtalan. Miért nem cumiztatom? Miért alszik mellettünk oldalkiságyban? Miért nincs külön szobája? Miért nem teáztatom az anyatej mellett? Miért ringatom? Sőt, nem is kérdeznek, csak elemi szükségletük van rá, hogy utasítsanak. Szokj hozzá, ha nincs gyereked, abba is mindenki beleszól, de ha lesz, akkor leszel aztán csak elhalmozva tanácsokkal és kritikával...

en is igy vagyok mont az egyik valaszolo. gyereket szultem a parom magyon akarta az elejen en is ahogy viszont telt az ido en egyre inkabb vissza akartam volna forditani az idot. hianyzik a regi eletem mikor azt csinaltam amit akartam kianyzik minden!!!! de imadom a gyerekem. lehet ez az erzes azert is maradt meg mert hiaba szeretjuk egymast a paromal jo minden de o nem igazan akar a gyerekel foglalkozni. azt is mondta miota megvan a gyeek vele nem torodom stb. hat ez van.....

Köszi szépen a válaszokat furcsa hogy anno ide írtam :) szerencsére minden helyen van már és végül szakítottunk Köszi a tanácsokat :)