Kései gyerekvállalás (48-50 év), milyen hatással volt az életetekre? Volt, mikor úgy éreztétek, hiba volt és jobb lenne visszacsinálni az egészet?

Sziasztok!

A férjem már a megismerkedésünknél elmondta, hogy ő nem szeretne gyereket, sem most, sem később. Nem az ő világa, nem az a kifejezett apatípus és mást tart fontosnak az életben. Én is hasonlóan voltam/vagyok, nem gondolom, hogy a boldogságom feltétele az anyaság, elégedett vagyok az életemmel gyerek nélkül is.

Viszont most, hogy közeledik az 50-hez, elkezdte mondogatni, hogy talán mégis lehetne egy kisbabánk, gondolkozhatnánk rajta komolyabban. Mert hogy a karrierjében, szakmájában elérte, amit lehet, nem érzi azt az örömöt a munkájával kapcsolatban, mint régen és erősen gondolkozik, hogy befejezze. Másra vágyik...

Én kicsit úgy érzem, hogy nála így jött elő a kapuzárási pánik, most kezdi realizálni, hogy nem lesz már fiatalabb + két korabeli barátjánál is nemrég születtek babák. De ott többedik házasság, többedik gyerek, tehát tudták, mire számíthatnak. Ő viszont nem tudja. Félek, hogy ez a gyerektéma a következő tétel lenne egy listán, amit ki kell pipálni, azért, hogy elmondhassa, ez is megvan. Csodálatos férj és társ, de nem tudom, hogy viselné, ha a megszokott, kényelmes életünk valamennyire átalakulna...

Néha én is azt érzem, főleg kisbabás/kisgyerekes barátnőkkel, hogy jó lenne egy baba, de aztán nézem azt az oldalát is, hogy évekig egy másik emberi lénynek lennénk úgymond alárendelve, nem lenne szabadidő, pihenés, kettesben töltött idő. Vagy, ha mégis, akkor viseljük el, hogy mindenki elítél miatta.

Én nem vagyok elkésve, 26 éves vagyok, szerintem még fiatal anyukának is számítanék. De az ő életkora aggaszt, az, hogy hogyan bírná az éjszakázásokat, a gyerek után való szaladgálást, mennyire lenne türelme mindenhez...