Akinek nem a vágyott nemű gyereke született, hogy alakult a későbbiekben?

"Egy éves lesz hamarosan a gyerekem, és elképesztő büszkeség tölt el, hogy fiam van, és ez egy egészen különleges, mély kapcsolat, és szeretet, aki nem élte még át, annak úgyse lehet elmagyarázni."

Tehát ha lányod lenne, akkor nem lennél büszke rá? És mitől különlegesebb és mélyebb a kapcsolat? 1 éves, még beszélni sem tud.

Barátnőm sírt, amikor kiderült, hogy kisfia lesz. Ő mindig kislányt akart, mert milyen jó csajos programokat csinálnak majd, meg sok szép frizurát stb, stb.

Februárban szült és imádja a kisfiát.

Szerintem teljesen normális, ha egy kisebb fokú csalódottságot érez az ember, mert nem az elképzelt nemű gyermeke lett. Akkor káros, ha kihat a gyermekkel való kapcsolatra és folyton a hiányerzeten kattog az ember és nem azon ami van.

Én mindig arra vágytam legyen egy lány és egy fiú gyermekem. Végül csak egy lett és míg nem tudtuk a nemét én kislanyra vágytam. Megtudtuk fiú. Kb két napig csalódott voltam és azután átkattant, hogy de idióta vagyok annak kéne örülnöm, hogy ő van. Már elmúlt egy éves és annyira szeretem, hogy azt fokozni nem lehet. Már nem zavar, hogy nem lesz lányom nem hiányzik.

Én is fiús voltam világ életemben. El sem tudtam képzelni, hogy lányom legyen.

Mikor a 17.héten közölték, hogy lány, sokkot kaptam. Sírva hívtam a férjemet. Neki az első kérdése, sosem felejtem el: Ezen még lehet változtatni?

Végül ez a sokk kb 1 hétig tartott.

Mikor megszületett, szerelem volt első látásra. Apjának is, nekem is.

Most 3 éves. Imádjuk, nem cserélnénk el 5 fiúra sem.

(és az ijedelmeimmel ellentétben tudok hajat fonni, rózsaszín ruhát venni, babázni vele)

Én világéletemben kifejezetten féltem attól, hogy fiam legyen. Csakis kislányt tudtam magamnak elképzelni. Kamaszkoromban egy naplót is teleírtam, hogy majd milyen lesz a kislányom, miket fogunk csinálni. Szóval idealizáltam rendesen.

Mondanom sem kell, hogy 2 fiam van, nem lesz több gyerekünk. Mindkettőnél volt pillanatnyi csalodottság. A kicsi most 2 éves. Hidd el, rengetegszer feltettem mar magamnak a kérdést, megvizsgáltam az érzéseimet minden oldalról, mert nem akarok hazudni magamnak, de mindig csak az az eredmény, hogy SEMMI, NULLA hiányérzetem van. Ugyanis nekem a gyerekeim a gyerekeim, én csakis őket akarom, őket szeretem, senki mást, semmiféle random kislányt nem tudok helyettük elképzelni, az "anya-lanya" dolgok se érdekelnek már. Hogy felnőttkorukban mi lesz, az meg nem érdekes, mert ha lányom lenne, akkoris engedném, hogy a saját életét élje, nem csimpaszkodnék rá, hogy mindenképpen játssza a barinőmet, meg hogy én nagymama akarok lenni. Szóval ilyen szempontból sem erdekel már. Hidd el, ha belejössz, és ha alapvetően rendben van a mentális egészséged, akkornem fog érdekelni a téma egy idő után.