Más hogy kezeli, hogy a gyerekvállalás után megváltozott a férje?

Amikor a férjemet megismertem, egyedül élt, vitte a háztartást, gondoskodó típus volt. Az első gyerekünk megszületése után rengeteget foglalkozott vele. Sokszor szégyelltem magam, hogy anyuka létemre lehet, hogy a férjem többet foglalkozik vele. Amikor itthon volt mindig ő pelenkázta, amikor éjjel felkelt a baba a férjem is felkelt és fent maradt amíg szoptattam. Amíg nem tudott ülni a fiunk, addig mindig együtt fürdettük. Sokszor levitte a játszótérre, amikor már nagyobb volt. Tényleg kívánni se tudtam volna többet. Aztán mikor 2 éves lett a gyerekünk a férjem vette fel, hogy mi lenne ha lenne kistestvére. Bennem is érlelődött már a gondolat, így belevágtunk. Még nem volt 3 éves a nagyobb, mikor a kicsi is megszületett. És akkor kezdődött az egész. Az első este vártam, hogy majd együtt fürdetjük a babát, erre kitalálta, hogy most neki el kell mennie és így egyedül fürdettem (és azóta is...). Éjjel egyszer sem kelt fel a kicsire. Nem pelenkázta. Ha szóltam, hogy tele a pelus, ki kéne cserélni "jó, majd mindjárt" és eltelt 1 óra és már kínomban megcsináltam, mert nem akartam, hogy szegény gyerek úgy maradjon. Eltelt 5 év, a nagyobb 8 éves, a kicsi 5. Egyszer sem fürdette a kicsit, nem segít neki a wc-zéskor, nem viszi orvoshoz őket, nem érdekli mi kell az oviba/iskolába. Mindent én csinálok egyedül. A házmunkába úgy-ahogy segít, kiviszi a szemetet, elmegy bevásárolni, de ennyi. Most jött el az idő, hogy én besokalltam. Elegem van, kezdek kipurcanni. A kommunikáció híve vagyok, de ha rászólok, hogy kéne segíteni, akkor 1 hétig próbál úgy tenni mintha lesné, hogy mit kell segíteni, de 1 hét után már megint ugyanaz. Nemrég voltam szülői értekezleten, 19:30-ra értem haza, nem fürdette le a gyereket, nem adott nekik vacsorát. Direkt én se fürdettem le őket, kíváncsi voltam mi lesz. 22 órakor kénytelen voltam elvinni őket, mert a férjem meg se mozdult. Utálom ezt, hogy mindenért szólni kell, de akkor is azt kapom, hogy "majd mindjárt" és nem lesz belőle semmi.

Sosem gondoltam volna, hogy a váláson fogok gondolkozni, de úgy érzem, hogy az se megoldás, mert ugyanúgy én fogok mindent csinálni, csak még a pénz miatt is aggódhatok. Hab a tortán, hogy mióta megszületett a 2., azóta folyamatosan hétvégén nincs itthon, mert másodállásban dolgozik, pedig nem szorulunk rá, mert én is 8 órában dolgozok. Tényleg dolgozni van, mert ha felhívom, hallom a gépek zaját.

Jó lenne pár sorstárs sztoriját, véleményét meghallgatni vagy hogy mit tennétek?