Miért mennek tönkre a párkapcsolatok a gyerek születése után?

#29

Kb mindenki leírta a saját tapasztalatát, hogy többnyire 2 emberen múlik a dolog.

Van egy olyan érzésem, hogy nálad pont a tapasztalat-rész hiányzik.

Sok nőre hivatkozol, de gyaníthatóan 1 se szült neked 1 gyereket se, így ez csak fölösleges hárítás a(z esetedben pont nem létező) másik félre.

Sok oka lehet a gyerekneveléses nézetkülönbségektől addig, hogy martírkodnak- elhanyagolják egymást mint pár, bármi lehet az oka.

Azzal viszont egyáltalán nem értek egyet , hogy akiknek gyerek után tönkrement a kapcsolata, az gyerek nélkül is tönkre menne. Ez egész egyszerűen hülyeség.

Gyerekes barátok, rokonok életéből látjuk a férjemmel, hogy mennyi nyűg, kínlódás, állandó stresszforrással jár egy gyerek 0-24ben. Ezektől mind megkímélik magukat az olyan párok, akik ezt nem akarják, és nem vállalnak gyereket. Millió problémájuk fel sem merül azzal, hogy nincs gyerek.

Mi pl tudatos gyerekmentesek vagyunk, mi így vagyunk boldogok, feleslegesen magunkra vett terhek nélkül. 15. éve együtt, más gyerekes ismerősök, családtagok közt pedig rengeteg válás volt, a többség nincs már együtt mire a gyerek oviba/suliba megy, ami ha belegondolsz csak kb 6 év. Nem ok nélkül van annyi szakítás a gyerekesek közt. Simán lehet, hogy egy egyébként valóban boldog kapcsolatot elront a gyerekvállalás, mert valójában amíg nincs ott az a gyerek, addig SENKI nem tudja igazán mit vállal.

Nekünk is csak elképzeléseink vannak róla mekkora szívás, meg pár napnyi vendégségben töltött tapasztalat itt ott gyerekes barátoknál. Nekünk ennyi élmény bőven sok volt a gyerekes életből, hogy biztosan tudjuk, nem kell. Soha!

Annyi biztos, hogy a kapcsolat háttérbe szorul. Hogy mennyire, az már a párokon múlik. Vannak akik el tudnak evezni a kapcsolatban így is, de a többségét megeszi és kiköpi szép lassan. Aztán szétmennek. És ez nem azt jelenti ,hogy rossz volt a kapcsolat, csak azt, hogy nem való nekik gyerek. Ezt vannak akik előre érzik magukban, mások pedig megtanulják a saját kárukon.

32-igen, sok ilyet látok.

De ami a szomorúbb, hogy ahol "problémás" gyerek születik ott a nagyobb az esély a kapcsolat megromlására. Ahol mondjuk a szegény sni-s gyerek fejhangon visít egész nap és éjjel sem akar aludni, ott az apukák közül van, aki hamar elhatárolódik a családtól. Van ilyen ismerősöm, ő még azt is megkérdőjelezte, hogy az ő gyereke-e egyáltalán, mert ő ilyet tuti nem csinál. Le is lépett egy másik nővel.

Ahol jobban viselkedik a gyerek, vagy egyszerűen nyugodt típus és jó alvó, ott kevesebb a gyerekből származó konfliktus.

33, ezt sni-s adhds gyerek anyjaként szomorú olvasni, de valós a helyzet. Nekem a gyerek problémája után derült ki, hogy én is rajta vagyok az autizmus spektrumán. Enyhe érintettség, de akkor állt helyére az összes hülyeségem. Gyerek adhd. Nem egyszerű, ram ütött. A másik gyerek tiszta apja, 0 gonddal. De a férjem imádja az adhd-s gyereket is, és azóta az én hülyeségeimet is ezerszer jobban kezeli. Pedig aztán nem könnyű a gyerekkel.

De valóban sokszor megfutamodnak az apukák. Nekik nem kell problémás gyerek. Oldja meg az anyuka... Ez a szememben olyan undorító, a felelősséget, gondoskodást, sőt, szeretetet hírből sem ismerő ember az ilyen. (Ha problémás, ha nem, az ilyenről, aki letagadja a saját gyerekét, arról ugyanezt gondolom. Ez benne van a pakliban gyerekvállaláskor, hogy lehet gond is.)

(Bocs az offért.)

Én 30 alatt nem engedélyezném a gyerekvállalást. Annyi de annyi minden van amit nem tud az Anya és az Apa.

- Magánélet lecsökkenése, felelősség, 0 szabadidő, együttműködés szükségessége, együttlétek szükségessége, stb.

Szerintem nagyon kellene hogy ezeket tisztán lássák a párok. Onnantól megszűnne az hogy az apuka elfut, az anyuka elhanyagolja Apukát.

Mindenkinek megvan a saját tapasztalata és mindig minden két emberen múlik. Nekem a második házasság után vált világossá hogy igenis bele kell állni és nem szabad megfutamodni.

A nőknél javarészt az a probléma hogy ősanyává válnak és nem foglalkoznak apával. Én addig nyaggatom (szépen :D ) az asszonyt, amíg szét nem rakja a lábát. Sokkalinkább elmagyaráztam mi lesz ha nem leszünk együtt. Megértette.

Nyilván ehhez hozzátartozik hogy én pedig egy dolgozó géppé váltam és ő ezt jelezte. Én is megértettem és visszább vettem a mellékállásból. Kevesebb programozás, több család.

Ide tartozik az elhízás kategória. Anyuka aki elhízik, nem ad magára, vagy az apuka aki elhízva várja a sört az asszonytól. Utána pedig csodálkoznak ha valaki félremegy.

Nálunk ez úgy működött:

"Asszony: jobban tetszene ha lemenne a hasam? Én: Aha."

Ezután elkezdett edzeni, majd jött tőlem a kérdés:

"Én: Jobban tetszene ha kocka hasam lenne? Asszony: Naná!" :D

Ezzel csak arra akarok kilyukadni hogy beszélni kell. Minden kommunikáción múlik.

37F

#35

Nagyjából igazad van, a legelejével vitatkoznék picit.

Ugyanis nem igazán korhoz köthető, ki mikor érik meg arra a szintre, hogy képes legyen átlátni a helyzetet, és energiát fektessen abba, hogy együtt megoldják ezeket a problémákat.

Mert van, aki 27-28 évesen is alkalmas rá, míg más lehet, hogy 35 évesen sem. (Vagy legrosszabb esetben soha.)

"Nekem a második házasság után vált világossá hogy igenis bele kell állni és nem szabad megfutamodni."

Ezzel én is így voltam, (bár igaz, az elsővel nem voltunk házasok, csak élettársak).

Végülis az ember tanul a hibáiból.

Legalábbis jó esetben :)