7hetes kismama vagyok, és kb 0 érzelemmel. Kialakul előbb utóbb az a boldogság amit kellene éreznem?

Teljesen normális, amit érzel.

Én se éreztem magam boldognak, sőt. Sokkal inkább féltem, hogy biztos ezt akarom-e, mi van, ha nem fogom tudni szeretni, mert nekem mérgező szüleim voltak. Rettegtem a szüléstől, mióta az eszemet tudom.

Az első trimeszterben kb haldokoltam. 0-24-ben hányingerem volt, szagundor, ólmos fáradtság, amilyet még sose éreztem, szédülés. Kb. Félidős terhes voltam, amikor elkezdett nőni a hasam, addig nem is látszott egyáltalán, nem éreztem magam terhesnek.

Aztán idő előtt érkezett császármetszéssel, mert farfekvéses volt. Éjjel elfolyt a magzatvíz, megijedtem, hogy még nem készültem fel, nem állok rá készen, ha a kiírt időpontra érkezik, akkor legalább tudok rá valamelyest készülni.

Mindig is császár párti voltam, de aztán meg műtét után úgy éreztem, hogy bementem a kórházba és kaptam egy babát, kivették belőlem a kisfiam, nem kellett érte küzdenem.

Mikor odahozták műtét után szerettem, de nem éreztem azt a mindent elsöprő szeretetet. Az fokozatosan jött, hetek alatt, napról napra jobban egyre jobban szerettem bele, és a mai napig így van. Napról napra egyre jobban szeretem, ha ez lehetséges. Imádom, az életem értelme, a legnagyobb ajándékom. Lassan 4 éves lesz. Nincs annál szebb dolog, mikor mondja, hogy szeretlek anyukám, anyuka, anya babám. 🥰