Megfosztom a jó dolgoktól, mert nem vagyok "eljárkálós" anyuka? Erőszakoljam rá magam a gyerek kedvéért?

Az a helyzet, hogy mi már a baba előtt sem voltunk ezek a nagyon közösségi, folyton programozós, menő emberek. Férjem rengeteget dolgozik, kicsit a munkájának él, ő abban totál kiteljesedik, imádja. Így neki az elég.

Én már gyerekként sem voltam az a túlzottan közösségi alkat, megvoltak a barátnőim, de pl. a nyári táborokat, csoportos foglalkozásokat ki nem állhattam. Nyaranta is tök jól elvoltam a nagyszüleimmel, nem igényeltem, hogy minden nap legyen gyerektársaságom. Ez később is megmaradt, gimiben, egyetem alatt sem voltam a folyton bulizós, minden programon ott lévő. Havi 1-2 ilyen alkalom rendben volt, de egyedül már akkor is sokkal jobban éreztem magam.

Utazni sem szeretek kifejezetten, sokszor stresszes és kb. fáradtabban jövök haza, mint ahogy elindultunk. Évi 2-3 utazás azért van, mert nyilván rengeteg a bakancslistás hely, de nem voltam soha az a típus, hogy akkor havonta menjünk valahová, csak azért, mert éppen jó áron van oda repjegy, szállás és "menni kell", de 3 nap alatt rohanjuk végig az egészet...

Itthon jól érzem magam, de ettől még nem vagyok magányos, az összes "baba előtti" barátnőm megmaradt szerencsére. Csak a közösségi programok nem érdekelnek.

Sógornőm ennek az ellentéte, és egyre többször hangzik el tőle az, hogy így antiszociális lesz a gyerekem, belőle is olyat nevelek majd, aki egy kő alatt érzi a legjobban magát. És legalább miatta vegyek már erőt magamon és járjunk el babás programokra, mert később könnyebb lesz neki szocializálódni így és mennyi élménytől, tapasztalattól fosztom meg a babát.

Viszont nekem ez, hogy közösségi + babás program, egyenlő lenne a halálbüntetéssel. Voltam pár anyukás csoportban/subban, és kivétel nélkül azt láttam, hogy az anyáknál minden baj, amit a másik csinál a saját gyerekével. Miért ad rá sapkát, miért nem ad rá sapkát, mi az, hogy nem szoptat, mi az, hogy együtt alszanak/külön alszanak, mi az, hogy a gyereket az apjára bízza, mi az, hogy nem bízza az apjára stb. Nagyon ez az ítélkezős vibe jött át, meg az, hogy mindegy, mit csinálsz, úgy tuti nem jó.

Meg szerintem óvodás korig a gyerekek maximum egymás mellett játszanak, nem egymással... És mint írtam, vannak barátnőim, barátaink, velük szoktunk progarmozni, csak nem heti többször, meg nem ilyen tematikusan, hanem pl grillezünk, átjönnek iszogatni, társasozni, elmegyünk a Normafához stb.

A nagyszülőkkel, dédszülőkkel is sokat van a babánk, abszolút nyitott, mosolygós kislány (10 hónapos). Jól elvan velük, nincs rám ragadva, nem sír, ha éppen mással van, nem lát engem. Tudom, ez nem a mi csodás nevelésünk, ilyen a természete, sosem volt egy sírós baba.

Sétálni megyek/megyünk vele reggel és késő délután is, 1-1,5 órákra. Amíg ébren van, beszélek hozzá, de ha alszik és egyedül vagyok, airpods be és zene indít, így a világvégéig is elsétálnék.