Szülők, (elsősorban anyák) ti irigylitek néha a gyerektelen embereket?

Nyilván szeretem azt a gyereket, nem utálom.

De ami vele jár az k.rva sok és rohadt kimerítő minden egyes nap.

Másfél éve nem aludtam rendesen, és napközben sincs pihenés.

Teljesen leamortizálódtam.

Nem tudom h ebben más mit szeret.

Mit lehet szeretni abban h fáj a lábam, a derekam, sokszor az jár fizikai fájdalommal, hogy ébren vagyok.

Ha nem csinálunk semmit az halál unalmas, ha csinálunk az meg annyira lefáraszt, hogy rosszul érzem magam.

Folyamatos hiszti, sivítás, egy pelenkázás akkora harc...

Alig állok a lábamon, gyógytornára kell járnom, minden bajom van.

Bárcsak szeretném ezt csinálni, bárcsak örülnék annak h hajnali 4kor etetnem kell a gyereket és állva el tudnék sokszor aludni.

Bárcsak tudnám szeretni amikor belemar a bőrömbe, megharap vagy torkon rúg.

Bárcsak tudnám szeretni h 5 percem nincs leülni, hanem egyfolytában rohanni kell a gyerek után.

De sajnos ezeket én nem szeretem.

És ennél csak sokkal nehezebb és rosszabb lesz.

#47 ugyanez megfordítva: szerinted csak az tudhatja, hogy mi a rossz benne, aki benne van? Nem, külső szemmel is ugyanúgy látom, mi rossz benne és mi jó. Ez alapján mindenki döntse el maga, hogy akarja vagy sem.

#48 csak az ide eljutáshoz túl kell élni jópár olyan évet, amin most szegény 46-os válaszoló is keresztül megy.

Általánosságban nem, időnként meg igen.

Olyan szinten igen, hogy amikor pl: túlórázok, irigylem, hogy a másik csak hazamegy és beájul az ágyba. Nem kell hazit ellenőriznie, táskát csekkolnia, főznie, mosnia 4 főre...stb. Csak magáért felel, csak maga után pakol.

De nem szeretnék minden nap arra hazamenni, hogy semmi dolgom. Halálra unnám magam, ha csak a munka, meg max. a pasim lenne az életemben. Gyerekekkel nincs unalom. S imádom amikor futva jönnek átölelni, bújnak hozzám, mesélik a napjukat, játszunk, együtt kirándulunk, utazunk, megmutatni nekik a világot.